153
Sasém slučájnu sam nameril dnés u Internet idna státija u kujatu smi spumenati i nija, palćenete. Za žálust ij napisana na madžersći jazić. Ja ugváždem tuka, pa aku já nekuj znáj madžersći i ima vreme i ole da ja prevedé, za mu badimi zahválini...
Svetičitata: parvotu ij ud Telepa, drugotu ni znája ud kade ij, tréćotu ij ud bišnovskata čarkva a čitvortatu ij sas gusp. Jáni Vasilčin ud Bišnov.
Akiket a vallásuk identitásukban is megtartott
Bánsági bolgárok között (1.)
A bihari szlovákok, illetve a szatmári svábok után Temesvárott és környékén néhány többségében bolgárok lakta települést kerestünk fel. A Bánság etnikai forgatagában sajátos színt képvisel az archaikus nyelvet beszélõ, önmagát pauliánusként is emlegetõ néptöredék. Szilágyi Aladár riportsorozatához Mihály László készített felvételeket.
Az Óbesenyõrõl Keglevichházára tartó út két oldalán a vége-hossza-nincs kukoricatáblák egyhangúságát egy-egy ottfelejtett szonda szakítja meg. Mint kísérõimtõl megtudom, a határt, ameddig a szem ellát, és azon túl is, olasz vállalkozók bérelik-birtokolják. Mielõtt beérnénk a horvát-magyar grófok nevét viselõ, hajdan színsváb, mára svábtalanult településre, megpillantjuk az ütött-kopott irányjelzõ táblát, amelyen alig betûzhetõ ki a Colonia Bulgarã felirat. Nem tudjuk, mire vállalkozunk, milyen megpróbáltatásoknak tesszük ki a szerkesztõség Solenzáját, amikor Bolgártelep felé vesszük utunkat. Sokoldalú kollégám a gépkocsit cammogtatva-zötyögtetve hajtja végre a lehetetlennek tûnõ feladatot: a bekötõutat tengelytörés-mentesen megúszni! Amúgy szerinszerte „nagy élet” zajlik körülöttünk, az általános zizegés-cirpelés közepette búbos pacsirták felhõje rebben elibénk, ott fürjek surrannak keresztül, amott pedig nagyon ritka vendég, egy túzok mártogatja a lábát méltóságteljesen. A közeli gránicon feltételezhetõen áttévedt „hungaricum” láttán Kalákáék dallamával Kányádi-vers – „Tarlón túzok lépeget” – ébredezik bennem, de menten elszáll a dalolhatnékom, amikor a járgányunk megtorpan egy áthághatatlan akadály elõtt. Népes nyáj heverészik az úttesten birkakitartással. A környék egyetlen fája éppen oda veti az árnyékát, s a lihegõ pulinak is nehezen támad terelhetnéke.
Faluhalál
Az Aranka kiszáradt mellékágán áthaladva elibénk tárul a látvány, amiért a nyaktörõ útra vállalkoztunk: néhány szétszórt, romos ház közül magányos templom falai meredeznek égnek a pusztában. A több mint kétszáz portának, teleknek nyoma sincs, a hajdan közel ezerlelkes Bolgártelepen mindössze egy román, egy bolgár és két magyar család lakik, néhány Szeben környéki csobán társaságában.
„Amikor megszüntették az egyetlen távolsági buszjáratot, akkor ítélték halálra a falut” – mondja Tania Velciov. A kísérõnkül szegõdött tanárnõ Bolgártelepen töltötte gyermekkorát, a szülei itt tanítottak a falu iskolájában. Az alvégen embermagasságú burjánbozót közül csak a temetõ pléhkrisztusa látható. „Állítólag halottak napján ellátogatnak ide a szétszóródottak, s még egyszer, Szent Lukács napján, a templombúcsú alkalmával elzarándokolnak ide” – közli Tania.
Megállunk a keresztútnál, a két hajdani utca keresztezõdésénél. „Itt állt az iskola, abban laktunk mi is, ott volt a bolt, mellette a kocsma, odébb az »iroda« (ezt magyarul mondja, anyanyelve használatos neologizmusaként), ahol most a juhhodály látható, ott park volt artézi kúttal.” Tania az elveszett édent sírja vissza, a gyümölcsfákkal szegélyezett módos porták sorát. Elmondása szerint gyermekkorában fele részben bolgárok, fele részben magyarok lakták a falut, kölcsönösen jól értették, beszélték egymás nyelvét.
Az egykori faluközpontban csak a vegyesbolt rogyadozó, szemét- és törmelékhegybõl elõkandikáló épülete áll, a templommal átellenben. Az istenházát Lukács apostol sem óvhatta meg védõszenti minõségében a romlástól. A neogótikus ihletésû, kecsesen arányos építmény falai repedeznek, omlik róluk a vakolat, s az elvadult templomkert csak fokozza a látvány szomorúságát. Valakik néhány éve felfeszítették az ajtót, és ellopták a mûkincsek legértékesebbjeit: egy német mester másfél évszázada fából faragott, színesre festett szentjeit. Hónapok múltán Konstancán bukkantak a nyomukra, s onnan a községközpont biztonságosabb templomába szállították.
Bolgártelep, mint több más falu a környéken, a közeli Szerbiában, de még az õshazában, Bulgáriában is(!), Óbesenyõ túlszaporodásának köszönheti a létét. Ugyanis a török fennhatóság elõl Nikápoly környékérõl elõbb a Szörényi bánságba, Olténiába futó, majd onnan a törökök elõl Mária Terézia uralkodása alatt, 1738-ban a Bánságba menekülõ római katolikus, saját elnevezésük szerint: pauliánus (errõl majd késõbb) bolgárok elõször Óbesenyõt ülték meg. De a sok, nyolc, tíz vagy annál is több gyermeket vállaló telepesek alól hamar kifogyott a föld, ezért több hullámban rajzottak szét, s így alapították meg Bolgártelepet is.
Az 1890-es összeírás alkalmával 569 bolgár mellett 58 német (sváb), 33 magyar és 21 román nemzetiségût találtak a faluban. Legtöbben az 1930-as években lakták, az akkori népszámlálási adatok szerint 830-an. (356 bolgár mellett 338 magyar, 123 sváb és 13 román élt itt. A kollektivizálás után 1966-ban 528, 1977-ben 308, 1992-ben 103 lakosa volt Bolgárteleknek. 2002-ben pedig… 20. A hatósági „gondoskodás” egyetlen jele, hogy a 2001. évi 215. számú helyi közigazgatási törvénybe foglalt „a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok anyanyelv-használati jogára vonatkozó rendelkezések alapján” elrendelték, hogy… a Colonia Bulgarã mellett a helységnév magyar változata is használatossá váljék. A bolgár változat már nem fért bele a rendelkezésbe.
Határvillongások
A halott falu, Bolgártelep ellenpéldája az életerõs, az óbesenyõiek szerint túlzottan, erõszakosan életerõs Valkány. Az 1920-as években Nagy-Románia telepítéspolitikájának köszönhetõen létrejött helységben több hullámban Beszterce környékérõl, Máramarosból és Moldvából telepedtek le románok. Hogy, hogy nem, a környék hajdani sváb birtokaira is rátették a kezüket az 1990 utáni földreformok alkalmával, s evés közben annyira megnõtt az étvágyuk, hogy tavaly, még az SZDP-kormányzat idején önálló községgé kiáltották ki magukat. Az eddigi közigazgatási központtól, Óbesenyõtõl elváltukban mindent elkövetnek avégett, hogy a közös határ legnagyobb részét, 14 ezer hektárból 10 ezret megszerezzenek. Teszik ezt, miközben Valkány elsõ megülõi, a hajdani földtulajdonosok, tehát a jogos földigénylõk is jórészt kicserélõdtek. A 20-30 éve letelepedett jövevények lakta falu 1200 lelket számlál, a községközpont pedig négyszer annyit, 4800-at. Anton Petkov óbesenyõi alpolgármester szerint csak a lakossági arányok figyelembevételével lehetne méltányosan megoldani a határvitát. Egyik bolgártelepi kísérõnk, Valentin ªerban, a Bánsági Bolgárok Szövetségének helyi elnöke közös portyánk alkalmával közölte, hogy a község hatalmas kiterjedésû határából közel 10 ezer hektár már „olasz használatban” van. Csakhogy az olaszok több mint 2 milliárd lejnyi adóval gazdagítják évente a község költségvetését, tehát nem mindegy, hogy abból mennyit vesznek el a valkányi riválisok.
Valahogy nem fér a fejembe, hogy a bánsági bolgárok, ezek a messze földön híres kertészek, gabonatermesztõk miként engedték ki a kezükbõl földjeiket. Beszélgetõpartnereim elmondása szerint ennek több történelmi oka, magyarázata van. Az óbesenyõiek annak idején igen szorgalmas emberek voltak, értettek is a földmûveléshez. Akik közülük az 1880-as években a túlszaporodás miatt a Vajdaságba költöztek, illetve visszatelepedtek az õshazába, Bulgáriába, messze felülmúlták terméseredményeikkel a helybeli õslakosokat, sokkal fejlettebb földmûvelési eljárásokkal, ismeretekkel rendelkeztek, mint õk. Idehaza, a román állam a bolgár gazdák legtehetõsebbjeit, tehát legszorgalmasabbjait – több mint 80 családot – a múlt század közepén a Duna-csatornához, illetve a Bãrãgan lágerfalvaiba internálta. A kollektivizálást is minden hatósági erõszak mellett itt sikerült „gyõzelemre vinni” a legutoljára. A közös gazdaság élére viszont a legalsóbb rétegbõl kerültek vezetõk, s ezek leszármazottai a mai napig nem élvezik a közösség bizalmát. A szövetkezéstõl való ódzkodás is tovább öröklõdött, ezért a földek visszaszolgáltatása után az óbesenyõiek vonakodtak attól, hogy társuljanak egymással a nagyobb siker reményében. Mint bárhol az országban, a kollektivizálás együtt járt a fiatalok elköltözésével. A legtöbben Temesváron keresték a boldogulásukat, de sokan ingáznak a közeli Nagyszentmiklósra is.
A visszakapott földek mûvelésével az idõsebb nemzedék kísérletezett, de néhány év múltán abbahagyták a próbálkozást. Amikor megjelentek az olaszok, sokan, egyre többen kapva kaptak az alkalmon, hogy megszabaduljanak az inkább több terhet jelentõ, mint hasznot hozó kisbirtokaiktól. Az alpolgármester véleménye szerint az olaszok sem találják meg igazán a számításukat Bánság-szerte. Csakhogy nagyon tõkeerõsek, hatalmas beruházásokat eszközöltek, nagy gépparkot hoztak létre, gabonasilók tucatjait emelték, 4000 hektárnyi területen öntözõrendszert építettek, s tovább kivárnak, mint a helybeliek, a kedvezõbb konjunktúra reményében. (Késõbb, hazafelé tartva, Vinga táján mi magunk is meggyõzõdhettünk a „talján tõke erejérõl”: nem kevesebb, mint 60 korszerû kombájn impozáns egybesereglésének lehettünk a tanúi.)
Egyébként Anton Petkov véleménye szerint a nagy hagyományú zöldségkertészet felújítása jelenthet jövõt a földjükhöz még ragaszkodó bolgároknak. A paradicsom-, paprika-, hagymatermesztés (már egyezséget kötöttek a közeli Makóval!) kifizetõdõvé válhat. Az alpolgármester elmondása szerint a legnagyobb sérelmük, hogy az SZDP-propaganda által oly nagy hangon meghirdetett sportcsarnok-programból kifelejtették Óbesenyõt. Mialatt a rivális román település már eldicsekedhet a maga sportlétesítményével, a helybeli líceumnak mindössze egy szobányi tornaterme van. Bolgár barátaink a… „magyar testvérek” segítségében bíznak: a kormány RMDSZ-es minisztereihez fordultak támogatásért a sportcsarnok ügyében. (Egyébiránt jártunkban-keltünkben több ízben hallottuk emlegetni, hogy rokonok volnánk a Volga mellõl elszármazott, a mai hazájukban elszlávosodott bolgárokkal…)
Másik nagy sérelem, hogy az önkormányzat nem kap elég pénzt az úthálózat korszerûsítésére. Az utaknak mindössze 30 százaléka van lekövezve.
Anyanyelv
Az óbesenyõiek, akár a három évvel utánuk, 1741-ben Vingára telepedett feleik, sajátos dialektusukban nagyrészt megõrizték az anyanyelv õsi szókincsét, archaizmusait. Az elkerülhetetlen nyelvújítás során – miközben az anyaországi bolgárok szláv, fõleg orosz neologizmusokkal gazdagították a nyelvet – a „pauliánusok” német, magyar és román szavak átvételével újítottak. Az ortodox többségû anyanemzettel szemben a bánsági bolgárok nem a cirill, hanem a latin betûket használják. Ortográfiájuk a horváttal rokon.
Leghûségesebb kísérõinktõl, Taniától és ªerbántól tájékozódom az identitástudat állásáról a bolgárság körében. Az ötvenes évek elejének „internacionalista” felbuzdulása óta máról holnapra megszûnt a teljes körû anyanyelvû oktatás, még elemi szinten is. Mivel az írást-olvasást még bolgár nyelven elsajátító gyerekek felsõbb szinten román iskolába kerülve egyre-másra kudarcot vallottak, a szülõk között sem ütközött nagyobb ellenállásba a román nyelvre való áttérés. Igaz, megvan a jog, s a lehetõség is, az anyanyelv fakultatív oktatására, de sokan nem élnek ezzel. Szülõk és gyermekek is úgymond többlettehernek érzik azt a heti három órát, amelyen anyanyelvi és irodalmi ismereteiket gyarapíthatják. A pedagógusok egy része sem igyekszik meggyõzni a diákokat az írott bolgár nyelv ismeretének fölötte szükséges voltáról… A nyelvváltás a „tiszta” családokban még nem következett be, otthon is, az utcán is bolgárul beszélnek egymással, viszont vegyes házasságok esetében általában a „többségi” nemzetbõl származó fél dominál. Igaz, vannak kivételek is, ahol nemcsak megtûrik a másik nyelvét, hanem el is várják annak ismeretét, mi több, akad néhány olyan román család is, amelyik rájött, hogy „nem árt”, ha a csemetéjük nem csak az utcán, játék közben szed fel bizonyos bolgár nyelvi ismereteket.
Egyébiránt a helyi líceumban 80 százalékban bolgár gyerekek tanulnak, jó a tanintézet hírneve. Mint a bánsági bolgárok óbesenyõi születésû parlamenti képviselõjétõl, Niculae Mircovici-tól késõbb megtudom, az õ osztályában, ahol a tanulmányait kezdte, mielõtt átiratkozott volna egy katonai líceumba, 42-en érettségiztek, s 42-en jutottak be fõiskolába, egyetemre.
Az identitásõrzés jó alkalmai a különbözõ egyházi ünnepek. Olyankor elõkerülnek a féltve õrzött, csak az itteniekre jellemzõ, rendkívül díszes népviseleti darabok is. A helybeliek két néptánccsoportja ápolja az õsi hagyományokat.
A pauliánus Károli Gáspár
Ján atya „Laudetur Jesus Christus”-unkra hibátlan magyarságú „Mindörökké ámen”-nel felel. Ján Vasilcin Gyulafehérvárott tanult a teológián, és szolgált olyan helyen is, ahol magyarul is kellett misét celebrálnia.
A plébános a népesség fogyásának egy eddig még nem hallott aspektusát emeli ki: egyre többen dolgoznak a helybeli fiatalok közül Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, Németországban. Sokan közülük addig forgatják magukat, míg sikerül végleg kitelepedniük. Ami a vegyes házasságokat illeti, a plébános kimutatásai szerint lassan elérik az ötven százalékot… A hitoktatás az egyetlen lehetõség arra, hogy minden bolgár gyermek „anyanyelv-közelbe” juthasson. Voltaképpen évszázadokon át elsõsorban a katolikus vallás, az egyház volt az igazi mentsvár. A mi csángóinknál, „moldvai katolikusainknál” történelmileg „szerencsésebbek” voltak a „pauliánus katolikusok”: az oszmánellenes felkelésük letörése után úgy hagyták el hazájukat, hogy vezetõik, papjaik és tanítóik is velük menekültek, s az írásbeliség is „elkísérte” õket vándorútjukon.
Ján atya díszes albummal ajándékoz meg bennünket, mely impozáns barokk templomuk fennállásának 200 éves jubileumára készült. Késõbb megcsodáljuk az istenháza harmonikus belsõ terét is, osztrák mesterek oltárképeit, fából faragott szobrait. A dombormûvekkel ékesített szószék tetején a Jó Pásztor, Jézus Krisztus áll, tiroli kalappal megörökítve, hóna alatt a századik, a megmentett bárányával.
Óbesenyõ papja annak idején, amikor lehetõvé vált latinról anyanyelvre váltani a liturgia nyelvét, néhány szolgatársával kidolgozta azt, a sajátos bánsági, pauliánus dialektusban. Ján atya ennél tovább ment: minden esztendõben kincses kalendáriumot írt-szerkesztett népe számára, és többéves megfeszített munka árán lefordította népe nyelvére az Újtestamentumot. A bánsági bolgár Szentírás ünnepén Ján atya oldalán a biblika legkiválóbb hazai tudósa: Jakubinyi György erdélyi érsek celebrálta a szentmisét. A szent könyv megjelenésének nemcsak a 6-7 ezernyi bánsági bolgár katolikus örvendett, hanem a 80 ezernyi bulgáriai hittestvérüket pásztorló nikápolyi püspök is elismeréssel fogadta azt.
Talán bocsánatos profánság részemrõl, ha feltételezem, hogy a szószék hangvetõje fölött trónoló Megváltó az örömhír hallatán megemelte széles karimájú kalapját szolgája lelki-szellemi teljesítménye elõtt…
Akiket a vallásuk identitásukban is megtartott
Bánsági bolgárok között (2.)
Az óbesenyõi pauliánusok közelmúltja és jelene volt sorozatunk elsõ részének témája. Az Erdélyi Riport munkatársai – Szilágyi Aladár riporteri, Mihály László fotográfusi minõségben – a közösség hajdani fõvárosában, Vingán is megfordultak, s a világháló segítségével ragadták meg a sajátságos etnikum „nemzetté” válásának mozzanatait.
A Pallas Nagy Lexikona szerint „Vinga (Theresiopolis) rendezett tanácsú város 1072 házzal és 4795 lakóval (közte 350 magyar, 746 német, 377 oláh és 3245 bolgár); van járásbírósága, közjegyzõsége, adóhivatala, takarékpénztára, Ferenc-rendi szerzetháza, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Vinga ma a leggazdagabb bolgár helység Temes vármegyében; lakói élénk ipart ûznek. A török hódoltság idejében elpusztult, s csak 1736-ban (pontosabban: 1741-ben – szerk. megj.) népesedett be újra bolgár bevándorlókkal; Mária Terézia 1744-ben rendezett tanácsú várossá emelte Vingát, s különféle kiváltságokat engedélyezett neki; egyúttal elrendelte, hogy a Theresiopolis nevet viselje.”
A Karol-Matej Ivanciov tanár úr által Temesvárott õrzött legféltettebb dokumentumok közé tartozik a Mária Terézia által 1744-ben kibocsátott latin nyelvû kiváltságlevél, mely különleges státuszt biztosított a vingai bolgároknak. A bánsági bolgár múlt tudós kutatója elmondása szerint a következõ másfél évszázad alatt virágzó közösséggé fejlõdtek. A lassú hanyatlás a 20. század elején vette kezdetét az elsõ, az õshazát célzó visszavándorlási hullám következtében. A bolgár lakosság sorvadása Trianon után gyorsult fel, 1941-ben Vingának már csak 2097, 1966-ban pedig 1377 bolgár lakosa volt. A rendszerváltás utáni két népszámlálás alkalmával mindössze 690, illetve 512 lakos vallotta magát bolgár nemzetiségûnek.
Hatóságilag elrendelt száj- és körömfájás
A bolgár tudományosság igen késõn, másfél-két évszázaddal a kirajzás után figyelt fel a bánságiakra. Petar Sztojanov Mutafcsiev történész, bizantológus az 1930-as, 40-es években többször meglátogatta a Temesi Bánságban élõ bolgárokat. Elsõ róluk szóló tanulmánya 1938-ban látott napvilágot, s amikor a cikk megjelenése után ismét Romániába látogatott, a román hatóságok minden indoklás nélkül letartóztatták, és negyven napig tartották házi õrizetben. Az a mai napig nem derült ki – csak sejteni lehet –, hogy miért nem tetszett a román illetékeseknek Mutafcsiev kutatómunkája. Talán azért, mert az ott tapasztaltak alapján megállapította: „Az elszigetelt kisebbségek asszimilációja nemcsak az ösztönös kulturális hatás útján megy végbe, hanem az állami politika jól átgondolt és módszeresen alkalmazott eszközeivel is. A bánsági bolgárokkal szemben a román állam ezeket az eszközöket olyan módon alkalmazza, hogy az nem hagy semminemû kétséget a céljai felõl.”
A történész tényekkel is igazolta messzemenõ következtetéseit: „Az egész Bánságban nincs ma egyetlen bolgár iskola sem. De a baj nemcsak az, hogy a bolgár gyermekek kénytelenek olyan iskolákat látogatni, amelyekben csak román nyelven tanítanak. Úgy látszik, a románoknak az a törekvésük, hogy a bánsági bolgárok szellemi életét a lehetõ legalacsonyabb szintre szállítsák le, a legelemibb ismeretektõl is megfosztva õket. (…) Óbesenyõn például a múlt tanévben az egyik osztályban 120 tanuló volt, a másikban 98 és így tovább; természetesen ilyen körülmények között semmiféle oktatás nem lehetséges.”
Mutafcsiev 1938-ban megfogalmazott véleménye szerint „a Bánság valamennyi etnikai kisebbsége között a bolgárok a leginkább jogfosztottak. Pedig olyan lakosság ez, amelynek már saját írásbelisége és kulturális hagyományai vannak, amelyeket a múltban súlyos erõfeszítések árán és bármiféle külsõ segítség nélkül teremtettek meg. (…) Mindennek ellenére ennek az oly sokat megélt lakosságnak szelleme és öntudata nem tört meg. Ahogyan és amennyire képes, még mindig próbál hû maradni õseinek örökségéhez. És nemzeti öntudata talán most éberebb, mint korábban. Csakhogy a szerepek ma kissé megváltoztak. Már nem a városiasodott Vinga, hanem az idegen áramlatoktól sokkal védettebb falusias Besenyõ ennek az öntudatnak a tûzhelye.”
Ennek a hét évtizeddel ezelõtt papírra vetett megállapításnak az érvényét mostani utunk alkalmával is megtapasztalhattuk. Ehhez a jelenséghez minden bizonnyal az a tény is sokban hozzájárul, hogy az óbesenyõi bolgár közösség lélekszáma napjainkban már/ még többszöröse a vingainak.
Annak idején a bolgár identitás fejlettségét mi sem jelezte beszédesebben, mint az Óbesenyõt megülõk Bánságba érkezésének 200. évfordulójára való készülõdés. Tekintettel a királyi Romániában dívó diktatúrára, a közösség akkori vezetõi szerény ünnepséget terveztek. A formális engedélyezés ügyében hónapokig nem kaptak választ. A jubileumi nap elõestéjén a helybeli elöljárókat behívatták Temesvárra, közölték velük, hogy tilos az ünneplés, mi több: azt kívánták tõlük, hogy üzenjék meg a Bulgáriából Óbesenyõre igyekvõ vendégeknek, hogy… forduljanak vissza, nehogy betegyék a lábukat a faluba. A hatóságok végül belátták, hogy ez a lépés nemzetközi botrányhoz vezetne, ezért engedélyezték az anyaországba visszatelepültek idelátogatását néhány meghívottal egyetemben. „Viszonzásul” a szervezõknek meg kellett fogadniuk, hogy a jubileum mindennemû gyülekezés és ünnepi beszédek nélkül fog lezajlani. Hogy a Bánság többi településérõl érkezõ bolgárok odajövetelét megakadályozzák, Temesvárról elrendelték: hirdessék ki, hogy a faluban száj- és körömfájás pusztít!…
Ennek a tragikomikus esetnek, melyre a világhálón bukkantam rá, nyoma sincs a kollektív emlékezetben. Amikor rákérdeztem, nemhogy a község elöljáróinak, hanem a Bánsági Bolgárok Szövetsége vezetõinek sem volt tudomása a közel hét évtizede történtekrõl.
Kis történelmi ízelítõ
De kik is ezek a bánsági bolgárok, milyen körülmények kényszerítették õket hazájuk elhagyására?
Bár a mai napig vita tárgyát képezi, sok történész véleménye szerint a 17. században római katolikus hitre tért eretnekek, régi bolgár bogumilok leszármazottai. Pauliánusoknak is nevezik õket, a Pál apostol tanait elõtérbe helyezõ hajdani orientáció emlékére, de mai papjaik inkább arra a feltételezésre hajlanak, hogy a közösség tagjai nem az Örményországból kiindult eretnek mozgalom hívei voltak, hanem mindig is hithû katolikusok.
Akárhogy is történt, Csiprovec környékének katolikusai 1688-ban fellázadtak a török uralom ellen. A felkelés elfojtását követõ retorzió nemcsak a csiproveciekre, hanem a katolikus vallás minden hívére, így a Nikopolban és környékén lakó pauliánusokra is kiterjedt. A 18. század elsõ évtizedeiben több hullámban keltek át a Dunán, és szóródtak szét Havasalföld nyugati részén, Olténiában. Késõbb, amikor a Szörényi Bánság Kárpátokon túli tartományában megszûnt az osztrák befolyás, jelentõs részük tovább menekült a nagyobb biztonságot jelentõ Temesi Bánságba. Így népesedett be a jobbára Csiprovecbõl elmenekültekbõl és leszármazottaikból Vinga, a Nikopol és Szvistov környékiekbõl Óbesenyõ. Jelentõs pauliánus csoportok telepedtek le Déván és Alvincen is, ezek késõbb szétszóródtak, vagy asszimilálódtak, nyomukat csak az általuk épített templomok õrzik.
A „honfoglalás” évei
Az anyakönyvek tanúsága szerint Besenyõn 1738. március 7-én, Vingán 1741. október 15-én tartották az elsõ keresztelõt. A vingaiak felmenõi ércbányászattal és iparûzéssel foglalkoztak, aranymûvesek, ötvösök, kovácsmesterek, kereskedõk nemzedékei kerültek ki közülük. Késõbb inkább földmûvesekké váltak, abbahagyták az iparûzést, a kézmûvesség a magyarok kezére került, oly mértékben, hogy egy, a riportportyánkon felcsípett információ szerint az ottani nyelvjárásban a „kézmûves”, a „mesterember” szinonimája – máiglan élõ nyelvújítási elemként - a „magyar” népnév lett, mivel Vingán a kisiparosok többsége a magyarok közül toborzódott. Nem csoda, hogy a csiproveciek magasabb kultúrát, városi szokásokat hoztak magukkal, s letelepedésükkor Vinga eleve kisvárossá alakult. A Bécstõl kapott kiváltságok is elõsegítették ennek a státusznak a megerõsödését, hiszen a mezõváros teljes önkormányzati joggal bíró település lett. Az 1800-as évek közepéig egy „kapitány” állt az élén, aki a legfõbb bírói tisztséget is betöltötte. Mi több, pallosjoggal is rendelkezett.
Urbánus jellegû település lévén, Vingán sokkal erõsebben érvényesült az idegen (Trianon elõtt a magyar, utána a román) kultúra hatása. Ennek ellenére a városka állt a bánsági bolgárok nemzeti újjászületésének élén a 19. század közepén, onnan indult ki a saját nyelvû írásbeliség és könyvkiadás kezdeményezése.
A törökvilág elmúlta utáni elsõ megülõk lévén, Muftacsiev látogatásakor még a földtulajdon 90 százaléka bolgár kézen volt. A 12.500 hektárnyi határ háromnegyed része termõföld, a többi kaszáló volt. Egy-egy gazdának átlag 7-8 hektárnyi szántóföldje volt, sokan 10-15 hektárt is birtokoltak. Nagy kiterjedésû legelõiken hatalmas szarvasmarha-állománnyal rendelkeztek, sokan közülük kereskedtek is, így a vingai bolgárok életét az általános jómód jellemezte. Saját hitelintézetük is volt, Arad városának 200 ezer forintos kölcsönt adtak, mely elegendõ volt a vármegye-székhelyet Újaraddal összekötõ híd felépítésére.
A szétrajzás évtizedei
Két emberöltõ elteltével a két, szinte kizárólag bolgárok lakta településen – különösen Óbesenyõn – nagyon életerõs közösség jött létre, mely nemcsak a török uralom idején parlaggá vált földeket törte fel, hanem jelentõs elmocsarasodott területeket hódított el a természettõl. A kisded náció vitalitását mi sem bizonyítja jobban, minthogy már a 18. század végére „elfogyott a föld”, a felaprózódott kisbirtokok egyre kevesebb ember megélhetését biztosították. A nagymérvû szétszóródás a 19. század folyamán zajlott le, több hullámban. Elõbb Óbesenyõ közelében, a Bánságban telepedtek le vegyes lakosságú falvakban, vagy hoztak létre új településeket. Brestye, Denta, Detta, Nagyszentmiklós, Bolgártelep fogadta be õket, majd eljutottak a Bánság ma Szerbiához tartozó részébe, a Vajdaságba is: Torontál-Erzsébetlak, Lukácsfalva, Nagybecskerek, Székelykeve – a felsorolás közel sem teljes. A „természet pazarló bõségére” emlékeztetõ népszaporulat olyan nagy mértékû volt, hogy sokáig a kirajzás nem befolyásolta kedvezõtlenül az anyatelepülések demográfiai helyzetét. A kiegyezés és az elsõ világháború közötti idõszakban már a nagyvárosok is kezdték felszippantani a felesleget. Szeged, Budapest, majd késõbb, „román világban” – fõleg a kollektivizálás után – Temesvár és Arad vonzereje, illetve a gyermekvállalási kedv radikális csökkenése fordította meg az arányokat, elindítva a ma már visszafordíthatatlannak bizonyuló apadást.
A szétrajzás történetében külön fejezetet képez az óhazába több hullámban visszatelepültek csoportja. Az 1880-as években kezdõdõen egészen a második világháborút követõ évekig százak és százak települtek vissza Bulgáriába. Ez már a bolgár állam tudatos, intézményesített településpolitikájának volt köszönhetõ, ugyanis a függetlenség, az oszmán birodalomtól való teljes elszakadás után hatalmas földterületek álltak gazdátlanul és megmûveletlenül, hasonló földmunkáskéz-ínség következett be, mint másfél évszázaddal korábban a Bánságban. Az óbesenyõiek Bardarszki Gerant, Gosztiliát és Dragomirovót, a vingaiak Aszenovót „szállták meg”. A hazatelepedõk nemcsak pauliánus gyökereikhez, hanem bánsági identitásukhoz is ragaszkodtak. Úgy tájékozódtak, hogy lehetõleg minél közelebb kerüljenek azokhoz a zömmel katolikusok lakta településekhez, Csiprovechez, illetve Nikopolhoz, ahonnan Olténiába, majd a Temesi Bánságba sodródó eleik vétettek, de immár bolgár állampolgárokként is a mai napig „bánsági bolgárok”-nak nevezik magukat.
A katedrális építõk
Még Óbesenyõn jártunkban hallottuk a helybeli Biblia-fordító plebánostól, Vasilcin Ján parok dekántól, hogy több mint 200 éve épült templomuk hatalmas méreteit nem a helybeli bolgárok kivagyisága hozta létre, hanem a közösség nagysága tette indokolttá. A pauliánusok annyira templomjáró nép voltak, hogy nemcsak a padok teltek meg vasárnaponként, hanem a padsorok közötti állóhelyek is. A vingai bolgár polgárokat is hasonló meggondolás vezethette, amikor a régóta szûknek bizonyult istenháza helyett hozzáláttak egy katedrális méretû templom építéséhez. Eduard Reiter bécsi építészt kérték fel a kéttornyú, 62 méter hosszú, 32 méter széles, 1400 négyzetméter területû épület tervezésére. Az 1890 és 1892 között önerõbõl emelt kettõs kereszt alaprajzú, neogótikus templom katedrálishoz méltó orgonát kapott. A 30 regiszterbõl és 1800 sípból álló hangszer Wegenstein Lipót és fia remeke, a kilenc oltárképet Jozef Rungaldier tiroli mester festette. A templombelsõ ékességei közé még negyvenhárom fából faragott, festett szobor is tartozik.
„Ad maiorem dei gloriam”, „Isten nagyobb dicsõségére” – hirdeti a szentély fölötti diadalív felirata.
A Szentháromság oltalmába helyezett templom utoljára talán építésének századik évfordulóján megtartott jubileumi szentmise alkalmával telt meg, a helybeliek mellett a négy világtáj felõl egybesereglett hívek sokaságával. Ha a vingai bolgárok mind a félezren templomjárók volnának, akkor is nagyon, nagyon sok hely üresen maradna, ha a másfél ezernyi helybeli magyar és másfél száznyi szlovák katolikus is mind melléjük szegõdne, a templom akkor sem telne meg teljesen, hiszen annak idején 4000 lélekkel számoltak, amikor tervezték.
Akár Arad, akár Temesvár felõl közelítjük meg a települést, a templom 65 méter magas ikertornya messzirõl integet, arra ösztönzi a vándort, hogy utazását megszakítva kanyarodjon le az országútról néhány fertályórányi áhítatos szemlélõdés, gyönyörködés erejéig. Töprengjen el azon, hogy egy kis nép szülõhazájától több mint 250 esztendeje elszakadt töredéke miként maradhatott fenn – megfogyva bár – nyelve, nemzete hûségén a hit erejével, s miként teremtett sajátos, anyanemzetétõl is sokban különbözõ, önálló kultúrát, melyrõl a késõbbiekben szólunk.
Akiket a vallásuk identitásukban is megtartott
Bánsági bolgárok között (3.)
A pauliánusok érdekvédelmi, politikai és kulturális központjában, Temesvárott az Erdélyi Riport munkatársai több olyan „intézményemberrel” találkoztak, akik a közösség mindenesei, a lapkiadástól a parlamenti munkáig sok mindent felvállalnak. Szilágyi Aladár riportjához Mihály László készített felvételeket.
A temesvári Literaturna miselj (Irodalmi gondolatok) szerkesztői a lap 75-ik, jubileumi számának első oldalán a bánsági bolgár-pauliánus, latin ábécé betűi mellett azok irodalmi bolgár (cirill írásjeles), illetve román megfelelőit közlik, betűrendbe állított példaszavakat mellékelve hozzájuk. De mi szükség van arra – kérdezhetnők –, hogy egy irodalmi kiadvány ilyesmivel foglalkozzon? A válasz egyszerű, de magyarázatra szorul: a bánsági katolikus bolgárság identitásának megerősítése végett frissítették fel ilyen formán olvasóik emlékezetét, az óromániai ortodox bolgár közösségtől való különbözőségek hangsúlyozása, illetve a nyelvi örökség közös vonásainak felmutatása mellett.
Amint már riportsorozatunkban érintettük, a 17. század végén Olténiába, a 18. század közepén a Temesi Bánságba, Óbesenyőre és Vingára települt népcsoport a magával hozott nyelv négy évszázados archaizmusait megőrizve nem szláv (orosz) hatás alatt, hanem német, magyar és főleg Trianon óta román kölcsönszavak segítségével alkotta meg a maga neologizmusait. A 19. század közepén egy vingai értelmiségi csoport által elkezdett nyelvújítás a mai napig tart. A legnagyobb gond az, hogy ma már a betűvetést is román nyelven tanítják a bolgár gyermekeknek, az anyanyelvet csak fakultatíve oktatják minden szinten. Ezért sem „árt” a Literaturna miselj olvasótáborának, hogy a hangzók román kiejtését használja támaszul az anyanyelvi olvasási kedv élénkítése érdekében. Az irodalmi bolgár ábécére pedig azért is szükségük van a pauliánusoknak, mert a rendszerváltás óta szorosabbá váltak, és rétegződtek a kulturális kapcsolatok a cirill betűket használó anyaországgal, s arra is lehetőség nyílt, hogy bánsági fiatalok bolgár egyetemeken szerezzenek diplomát. A Nása Glás (A mi hangunk) című, ugyancsak Temesvárott szerkesztett politikai hetilap legutóbbi számaiban rá is bukkantam olyan hirdetésekre, amelyek egyetemi helyeket kínálnak a ruszei, illetve a szófiai szociológiai, közgazdasági, újságírói, illetve építészeti fakultásokon egy-egy bánsági diák számára.
Bár jómagam pauliánus-bolgár szövegeket silabizálva jószerével csupán hajdan felcsipegetett orosz nyelvtudásom maradványaira támaszkodhattam, böngészés közben láttam, hogy a nyelvújítók alkotta szavak mellett, azok jobb megértése érdekében néha a kifejezések román megfelelője is szerepel. Így tudhattam meg például az olvasókkal együtt, hogy a tisztánlátás, clarviziunea bánsági bolgár megfelelője a jásnuvidenjétu, a tiltakozás, contestatie pedig udrékvanjéta formában honosodott meg.
A centrum
A hajdani Losonczi teret (ma Unirii tér) akár Kisebbségek terének is el lehetne nevezni – mondja házigazdánk, Karol-Matej Ivánciov, hiszen ott a római katolikus, a szerb ortodox székesegyház, a szerb püspöki rezidencia, a Lenau-gimnázium egyik épülete közelében húzódik meg szerényen a Romániai Bánsági Bolgárok Szövetségének székhelye is. A néhány szobányi központ tulajdonképpen multifunkcionális centrum, hiszen a két lap szerkesztősége, illetve Niculae Mircovici parlamenti képviselő irodája mellett a könyvtár és a klub is „benne lakik”.
Ivánciov tanár úr maga is afféle mindenes, intézmény-ember, két mandátum erejéig ő képviselte a bolgár kisebbséget a román parlamentben, a szövetség ügyes-bajos dolgait, a lap- és könyvkiadás gondjait egyaránt felvállalta. Számos könyv szerzője, legutóbb A bolgár kisebbség történelme és hagyományai címmel írt önismereti tankönyvet az ötödikes és hatodikos diákok számára. A fentebb említett lapok mellett egy általuk megjelentetett román nyelvű kiadvánnyal is megajándékoz, melyben Ana-Carolina Ivanciov foglalja össze a bánsági bolgárok históriáját letelepedésüktől napjainkig, ismerteti a Szövetség működési szabályzatát, illetve tevékenységének másfél évtizednyi történetét.
Az önszerveződés időszaka
A bolgár katolikusokat kivándorlásuk első pillanatától magas fokú szervezettség jellemezte. A vándorlás fontos eleme volt, hogy egyházi és világi elöljáróik is elkísérték őket. Már Olténiába és később a Bánságba magukkal vitték első egyházi egyesületüket, mely a Templomi Kórusok Szervezete néven Óbesenyőn, illetve Vingán még a „honfoglalás” évében újra alakult. Ana-Carolina Ivanciov közlése szerint a letelepedés időszakában népdalénekeseik és népzenészeik is létrehozták a maguk együttesét.
Hamarosan megalakultak az első „civil szervezetek” is, a földművelők, a tanítók, a kisiparosok egyesületei, a kaszinók, a polgári tűzoltóegyletek, majd a sportklubok is. A Vingáról, de főleg az Óbesenyőről való kirajzás után az újonnan megült településeken sem maradt el a „nonprofit szervezetek” létrehozása. Az utóbbi évtizedben kihalt Bolgártelepen például a mezőgépészek hoztak létre egyesületet, s amíg volt kivel, jeles tanítójuk, Anton Calapis híres-neves népi együttest működtetett a faluban.
A pauliánus bolgárok életerejét bizonyította, hogy ahol megfordultak, és hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak, önerőből nagyon hamar templomot is emeltek. Így épülhetett fel két istentiszteleti hely Craiován, egy-egy Alvincen, illetve Déván is, azokban a városokban, ahol mára már hírmondó se maradt belőlük.
A templomok illetve a különböző intézmények létrehozásához az egész közösség hozzájárult, s a tehetősebbek jelentős anyagi áldozatot hoztak. A módosabb gazdák, polgárok, kereskedők számos alapítványt hoztak létre egyház- és iskolafenntartó, filantropikus és közművelődési célok támogatása érdekében. Csak a 18. században 17 ilyen jellegű identitásőrző alapítvány működött Bánság- és Erdélyszerte. Elsőként Marku Puenin hozta létre 1712-ben Alvincen a Puenin-alapítványt, a helybeli bolgár nyelvű iskolában tanuló szegény sorsú diákok megsegítése érdekében. A legjelentősebb összeget – 15 ezer forintot – a Bibici-házaspár ajánlott fel a szentannai latin nyelvű gimnázium működtetésére. A tanintézetben Margareta Bibici elhunytáig több száz bolgár, illír és román tanulhatott. Az iskola – a temesvári piarista gimnázium őse – három évtized után 1780-ban költözött a Bánság fővárosába, ahol 1950-ig, a felekezeti oktatás felszámolásáig további tanulók százai részesülhettek a Bibici-alapítvány biztosította ösztöndíjból.
A legkiválóbb
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az évszázadok folyamán a bolgárság számos jeles értelmiségit adott a köznek, kiváló papokat, tanárokat, orvosokat, mérnököket, jogászokat. Riportalanyaim Carol Telbis, azaz Telbisz Károly nevét emlegették a legnagyobb büszkeséggel, azé a közéleti férfiúét, akit a bánsági magyarok is a magukénak vallanak.
„1854-ben, százötven évvel ezelőtt született Temesvár történetének legkiválóbb polgármestere, Telbisz Károly (1854–1914), aki modern nagyvárossá – a Bánság fővárosává – varázsolta a délmagyarországi kisvárost” – írta 2004-ben a Romániai Magyar Szó –. „25 éve volt már Temesvár polgármestere, amikor 1910-ben emlékérmet adtak át neki, ezzel a szöveggel: Ez a negyedszázad évszázadokra szól. Temesvár 21. századi arculata – amelyet máig meghatároz Telbisz Károly munkássága – igazolja az elődök jóslattal felérő dicséretét. Az évforduló alkalmából a Magyar Nőszövetség és az RMDSZ helyi szervezete megkoszorúzta Telbisz Károly síremlékét és megemlékezést szervezett a Kós Károly Közösségi Központban. Szekernyés János helytörténész előadásban vázolta fel Telbisz életútját – 1885-től 1914-ig, haláláig volt Temesvár polgármestere –, és méltatta munkásságát. Ő volt az, aki lebontatta a város fejlődését akadályozó erődítményrendszert, megvalósította a külvárosok és a belváros sugárutakkal való összekapcsolását, középületeket, hidakat építtetett, ipartelepeket létesített, a lóvasutat villamosközlekedésre váltotta fel, kiépíttette a városi csatornázást, az ivóvízhálózatot, derítőtelepet létesített. A megemlékezések résztvevői vállalták, hogy Székely László temesvári főépítészhez és Geml József, Temesvár utolsó magyar polgármesteréhez hasonlóan a méltatlanul elfeledett Telbisz Károlyt is visszahozzák a köztudatba, utcát neveznek el róla, és szobrot állítanak neki.”
Telbis, a piaristák hajdani növendéke – ő maga Telbisz-ként írta a nevét – különben nemcsak a város korszerűsítése, hanem az ipartelepítés terén is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Tehát ahhoz, hogy Temesvár a szellem, az oktatás és a gazdaság regionális fellegvára lett, s fél évszázad múltán a kollektivizálás elől menekülő soknemzetiségű falvak lakosainak mentsvára, a „magyar világbeli” jeles polgármester is nagy mértékben hozzájárult.
Kossuth, a költő
Mivel a bolgárság körében hagyományosan oly sokat áldoztak az ifjúság képzésére, annak meg is lett a foganatja: ezer lakoshoz arányítva a legtöbb diplomás az ő köreikből kerül ki a Bánságban. Ezt már Niculae Mircovici parlamenti képviselőtől tudom meg. Négy éves kihagyással a fiatalon nyugalomba vonult törzstiszt vette át Ivanovici tanár úrtól a képviselőséget. Ő maga Óbesenyőn kezdte tanulmányait, s számítása szerint líceumuk tizenhárom végzettje – a pauliánus bolgárság köréből összesen tizennyolc diplomás értelmiségi – lett egyetemi tanár Temesvárott!
Ivanovicinak is, Mircovicinak is hármas képzettsége van, az előbbi filológusként, pszichológusként és tornatanárként (!) tevékenykedett, az utóbbi gyalogos tiszti kiképzésben részesült, majd katonai akadémiát végzett, végül jogi diplomát szerzett, s jelenleg az utóbbi diszciplínát adja elő a temesvári egyetemen.
Elmondásuk szerint a parlamenti demokrácia kezdete óta – négy év kivételével – mindig ők, a bánsági bolgárok adtak kisebbségi képviselőt Románia parlamentjébe. Neszét vettem, hogy az egyetlen „kisiklás” mögött az itteni és az óromániai bolgárok közötti ellentétek húzódnak meg. Amikor rákérdezek a történtekre, partnereim elmondják, hogy bár a bánságiak közel kétszer annyian vannak, mint a regátiak, 1996-ban mégis az utóbbiak jelöltje került ki győztesen. Őurasága, a bukaresti, havasalföldi bolgárság embere jókora vagyona révén szerzett befolyást. Különben bolgár származása is kétségbe vonható, de az is kiderült, hogy – akár az ottani ortodox bolgárok nagy többsége – egyáltalán nem beszéli annak a közösségnek nyelvét, amelynek a képviseletét felvállalta. Egyébként a bánságiak által szerkesztett irodalmi lap, a Literaturna miselj cirill betűs anyagokat is közöl a Kárpátokon túliak épülésére.
Bolgár barátaink büszkék arra, hogy a pauliánus nyelvű líra is kibontakozóban van. Egy év verstermését átlapozva jómagam hét bánsági bolgár poéta nevével találkoztam. Köztük néhánynak a ragadványnevét is feltüntették. Az óbesenyői Toni Uzun neve mellett a Pelva, a temesvári Toni Paraljov neve mellett pedig a Kossuth ragadványnév olvasható zárójelben. Azt még bolgártelepi kísérőnktől, Tania Velciov keglevichházai tanárnőtől tudom, hogy az ilyen pótnevek használata igen gyakori a bolgárság körében, ugyanis sok azonos családnevű és utónevű személy van közöttük, s a ragadványnevek a megkülönböztetést szolgálják. Szinte sajnáltam, hogy nem volt alkalmam összefutni Toni Paraljov költővel. Bizonyára érdekes volna megtudni, miért kapta a Kossuth nevet…
Egy képviselő hétköznapjai
Niculae Mircovici parlamenti képviselővel is a Bánsági Bolgárok Szövetségének székházában futunk össze. Mircovici mielőtt politikus lett volna, katonatisztként a temesvári helyőrség parancsnoka volt. Az magától értetődő, hogy a nyugalmazott ezredes a védelmi, közrendi és nemzetbiztonsági szakbizottság tagja a parlamentben. Az pedig jogászi képzettségének, és egyetemi tanári szintű felkészültségének köszönhető, hogy részt vett a kisebbségi törvényjavaslatot kidolgozó bizottság munkájában.
A Bánságot áprilisban sújtó természeti katasztrófa nyomán ő tett „árvízi jelentést” a törvényhozás plenáris ülésén. A képviselő nem hallgatta el, hogy saját katonai tapasztalatait és kapcsolatait is felhasználta a helyzet jobbítása érdekében. Sérelmezte, hogy a katasztrófa-elhárítás – a műszaki ellátottság jelentős hiányosságai miatt – nem állhatott a helyzet magaslatán. Ugyanakkor kiemelte a hadsereg, a katonai tűzoltók, a többi egyenruhások és a civilek hősies erőfeszítéseit. Lokálpatrióta tárgyilagossággal szólította fel a kormányt: tartalékalapjai felszabadításával legyen legalább annyira segítőkész az árvíz sújtotta lakosság irányába, mint amennyire a mindenkori végrehajtás buzgólkodott Temes megye kincstári bevételeinek a központi költségvetésbe való „zsákmányolásakor”.
Nézetek és nézetkülönbségek
A hajdani és a jelenlegi parlamenti képviselőjüket hosszabb ideig hallgatva megállapítom, hogy kettejük közül a tanár Ivanovici inkább a nemzetibb elkötelezettségű. Hosszan vitatkoztak a riporter színe előtt azon, hogy időszaki kiadványaik kizárólag bolgár nyelven jelenjenek-e meg, avagy az anyagok egy részét román nyelven közöljék. A volt ezredes, a jelenlegi képviselő inkább az utóbbi javaslatot pártolja. A maga elképzelését azzal indokolja, hogy – úgymond – a románságnak is kell „üzenni”, meg kell értetni velük a kisebbségek, jelesül a bolgár közösség gondjait, igényeit, törekvéseit. Niculae Mircovici különben a maga parlamenti tevékenységéről szóló beszámolóit – akárcsak dr. Margareta Ivanciov egyetemi tanár a maga orvosi tanácsait – kizárólag román nyelven közli az irodalmi lapban. Nincs szándékomban se a szerzőket, se az olvasókat megsérteni, ezért nem feltételezem, hogy az előbbiek talán nem bírják annyira anyanyelvüket, hogy egy-egy orvosi szakszöveget, illetve parlamenti felszólalást bolgárul közöljenek, azt sem gondolom, hogy a Literaturna miselj olvasótáborának egy része csak románul képes megérteni azokat.
Hogy a saját köreiken belül és kívül megvívják a maguk kisded nyelvi harcait, ahhoz nem férhet kétség. Amikor annak idején megszületett a két-, vagy többnyelvű táblák használatát előíró törvény, a sajtóban s a parlamentben is sérelmezték, hogy a jogszabály alkalmazásakor számos pontatlanságot követtek el a települések bolgár elnevezésének meghatározásakor és kiírásakor. A korrekció azóta sem történt meg.
A legtöbben Stár Bisnov, Óbesenyő nevének évtizedekkel ezelőtti román „elkeresztelését” fájlalják. A Ceauşescu-érában bizonyos éber elvtársak fülét, szemét sértette az Árpád kori besenyő megülőkre – rokon nép, akár a magyar, mondogatják a helybeliek – utaló elnevezés, ezért a Dudesti Vechi elnevezést agyalták ki, és alkalmazzák a mai napig. Az senkit sem zavar, hogy az eredeti magyar, illetve a magyarból hűen átvett bolgár elnevezéshez az „Óepresfalva” képzelet szülte elnevezésnek az égvilágon semmi köze nincs.
Vingai végjáték
Az idő haladtával egyre kevesebb lett az esélye annak, hogy a mezővárosban sikerül még szót váltanunk valakivel. Már értesültünk arról, hogy se a bolgár plébános, se a bolgár alpolgármester nincs honn. Vesztünkre, úttalan utakon kíséreljük meg a rövidítést. Felveszünk egy hevesen integető bácsit, hasznunkra van négy évtizedes teherautósofőri múltjával, eligazít bennünket. Kérdezi, hogy nem érdekel-e bennünket Temeskenézen egy 300 hektáros farm gépparkostól, egy balga belga vállalkozó igyekszik megszabadulni tőle.
Végre feltűnnek előttünk Vinga katedrálisának kecses tornyai. Letérve az országútról egy söröző teraszán üldögélőktől érdeklődnénk, hogy merre légyen a Bolgár Ház. Megálltunkban vesszük észre, hogy régi váradi ismerősökbe, „partiumi és bánsági műemlékvédőkbe” botlottunk. Közösen látogatjuk meg a százegy esztendős, kisebb dómnak beillő templomot, majd felkeressük a Bolgárok Házát. Az udvarról élénk, gyors ritmusú népi muzsikát hallani. Kétmaroknyi gyerek népi táncot próbál a székház udvarán.
Bánsági bolgárok között (1.)
A bihari szlovákok, illetve a szatmári svábok után Temesvárott és környékén néhány többségében bolgárok lakta települést kerestünk fel. A Bánság etnikai forgatagában sajátos színt képvisel az archaikus nyelvet beszélõ, önmagát pauliánusként is emlegetõ néptöredék. Szilágyi Aladár riportsorozatához Mihály László készített felvételeket.
Az Óbesenyõrõl Keglevichházára tartó út két oldalán a vége-hossza-nincs kukoricatáblák egyhangúságát egy-egy ottfelejtett szonda szakítja meg. Mint kísérõimtõl megtudom, a határt, ameddig a szem ellát, és azon túl is, olasz vállalkozók bérelik-birtokolják. Mielõtt beérnénk a horvát-magyar grófok nevét viselõ, hajdan színsváb, mára svábtalanult településre, megpillantjuk az ütött-kopott irányjelzõ táblát, amelyen alig betûzhetõ ki a Colonia Bulgarã felirat. Nem tudjuk, mire vállalkozunk, milyen megpróbáltatásoknak tesszük ki a szerkesztõség Solenzáját, amikor Bolgártelep felé vesszük utunkat. Sokoldalú kollégám a gépkocsit cammogtatva-zötyögtetve hajtja végre a lehetetlennek tûnõ feladatot: a bekötõutat tengelytörés-mentesen megúszni! Amúgy szerinszerte „nagy élet” zajlik körülöttünk, az általános zizegés-cirpelés közepette búbos pacsirták felhõje rebben elibénk, ott fürjek surrannak keresztül, amott pedig nagyon ritka vendég, egy túzok mártogatja a lábát méltóságteljesen. A közeli gránicon feltételezhetõen áttévedt „hungaricum” láttán Kalákáék dallamával Kányádi-vers – „Tarlón túzok lépeget” – ébredezik bennem, de menten elszáll a dalolhatnékom, amikor a járgányunk megtorpan egy áthághatatlan akadály elõtt. Népes nyáj heverészik az úttesten birkakitartással. A környék egyetlen fája éppen oda veti az árnyékát, s a lihegõ pulinak is nehezen támad terelhetnéke.Faluhalál
Az Aranka kiszáradt mellékágán áthaladva elibénk tárul a látvány, amiért a nyaktörõ útra vállalkoztunk: néhány szétszórt, romos ház közül magányos templom falai meredeznek égnek a pusztában. A több mint kétszáz portának, teleknek nyoma sincs, a hajdan közel ezerlelkes Bolgártelepen mindössze egy román, egy bolgár és két magyar család lakik, néhány Szeben környéki csobán társaságában.
„Amikor megszüntették az egyetlen távolsági buszjáratot, akkor ítélték halálra a falut” – mondja Tania Velciov. A kísérõnkül szegõdött tanárnõ Bolgártelepen töltötte gyermekkorát, a szülei itt tanítottak a falu iskolájában. Az alvégen embermagasságú burjánbozót közül csak a temetõ pléhkrisztusa látható. „Állítólag halottak napján ellátogatnak ide a szétszóródottak, s még egyszer, Szent Lukács napján, a templombúcsú alkalmával elzarándokolnak ide” – közli Tania.
Megállunk a keresztútnál, a két hajdani utca keresztezõdésénél. „Itt állt az iskola, abban laktunk mi is, ott volt a bolt, mellette a kocsma, odébb az »iroda« (ezt magyarul mondja, anyanyelve használatos neologizmusaként), ahol most a juhhodály látható, ott park volt artézi kúttal.” Tania az elveszett édent sírja vissza, a gyümölcsfákkal szegélyezett módos porták sorát. Elmondása szerint gyermekkorában fele részben bolgárok, fele részben magyarok lakták a falut, kölcsönösen jól értették, beszélték egymás nyelvét.
Az egykori faluközpontban csak a vegyesbolt rogyadozó, szemét- és törmelékhegybõl elõkandikáló épülete áll, a templommal átellenben. Az istenházát Lukács apostol sem óvhatta meg védõszenti minõségében a romlástól. A neogótikus ihletésû, kecsesen arányos építmény falai repedeznek, omlik róluk a vakolat, s az elvadult templomkert csak fokozza a látvány szomorúságát. Valakik néhány éve felfeszítették az ajtót, és ellopták a mûkincsek legértékesebbjeit: egy német mester másfél évszázada fából faragott, színesre festett szentjeit. Hónapok múltán Konstancán bukkantak a nyomukra, s onnan a községközpont biztonságosabb templomába szállították.
Bolgártelep, mint több más falu a környéken, a közeli Szerbiában, de még az õshazában, Bulgáriában is(!), Óbesenyõ túlszaporodásának köszönheti a létét. Ugyanis a török fennhatóság elõl Nikápoly környékérõl elõbb a Szörényi bánságba, Olténiába futó, majd onnan a törökök elõl Mária Terézia uralkodása alatt, 1738-ban a Bánságba menekülõ római katolikus, saját elnevezésük szerint: pauliánus (errõl majd késõbb) bolgárok elõször Óbesenyõt ülték meg. De a sok, nyolc, tíz vagy annál is több gyermeket vállaló telepesek alól hamar kifogyott a föld, ezért több hullámban rajzottak szét, s így alapították meg Bolgártelepet is.
Az 1890-es összeírás alkalmával 569 bolgár mellett 58 német (sváb), 33 magyar és 21 román nemzetiségût találtak a faluban. Legtöbben az 1930-as években lakták, az akkori népszámlálási adatok szerint 830-an. (356 bolgár mellett 338 magyar, 123 sváb és 13 román élt itt. A kollektivizálás után 1966-ban 528, 1977-ben 308, 1992-ben 103 lakosa volt Bolgárteleknek. 2002-ben pedig… 20. A hatósági „gondoskodás” egyetlen jele, hogy a 2001. évi 215. számú helyi közigazgatási törvénybe foglalt „a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok anyanyelv-használati jogára vonatkozó rendelkezések alapján” elrendelték, hogy… a Colonia Bulgarã mellett a helységnév magyar változata is használatossá váljék. A bolgár változat már nem fért bele a rendelkezésbe.
HatárvillongásokA halott falu, Bolgártelep ellenpéldája az életerõs, az óbesenyõiek szerint túlzottan, erõszakosan életerõs Valkány. Az 1920-as években Nagy-Románia telepítéspolitikájának köszönhetõen létrejött helységben több hullámban Beszterce környékérõl, Máramarosból és Moldvából telepedtek le románok. Hogy, hogy nem, a környék hajdani sváb birtokaira is rátették a kezüket az 1990 utáni földreformok alkalmával, s evés közben annyira megnõtt az étvágyuk, hogy tavaly, még az SZDP-kormányzat idején önálló községgé kiáltották ki magukat. Az eddigi közigazgatási központtól, Óbesenyõtõl elváltukban mindent elkövetnek avégett, hogy a közös határ legnagyobb részét, 14 ezer hektárból 10 ezret megszerezzenek. Teszik ezt, miközben Valkány elsõ megülõi, a hajdani földtulajdonosok, tehát a jogos földigénylõk is jórészt kicserélõdtek. A 20-30 éve letelepedett jövevények lakta falu 1200 lelket számlál, a községközpont pedig négyszer annyit, 4800-at. Anton Petkov óbesenyõi alpolgármester szerint csak a lakossági arányok figyelembevételével lehetne méltányosan megoldani a határvitát. Egyik bolgártelepi kísérõnk, Valentin ªerban, a Bánsági Bolgárok Szövetségének helyi elnöke közös portyánk alkalmával közölte, hogy a község hatalmas kiterjedésû határából közel 10 ezer hektár már „olasz használatban” van. Csakhogy az olaszok több mint 2 milliárd lejnyi adóval gazdagítják évente a község költségvetését, tehát nem mindegy, hogy abból mennyit vesznek el a valkányi riválisok.
Valahogy nem fér a fejembe, hogy a bánsági bolgárok, ezek a messze földön híres kertészek, gabonatermesztõk miként engedték ki a kezükbõl földjeiket. Beszélgetõpartnereim elmondása szerint ennek több történelmi oka, magyarázata van. Az óbesenyõiek annak idején igen szorgalmas emberek voltak, értettek is a földmûveléshez. Akik közülük az 1880-as években a túlszaporodás miatt a Vajdaságba költöztek, illetve visszatelepedtek az õshazába, Bulgáriába, messze felülmúlták terméseredményeikkel a helybeli õslakosokat, sokkal fejlettebb földmûvelési eljárásokkal, ismeretekkel rendelkeztek, mint õk. Idehaza, a román állam a bolgár gazdák legtehetõsebbjeit, tehát legszorgalmasabbjait – több mint 80 családot – a múlt század közepén a Duna-csatornához, illetve a Bãrãgan lágerfalvaiba internálta. A kollektivizálást is minden hatósági erõszak mellett itt sikerült „gyõzelemre vinni” a legutoljára. A közös gazdaság élére viszont a legalsóbb rétegbõl kerültek vezetõk, s ezek leszármazottai a mai napig nem élvezik a közösség bizalmát. A szövetkezéstõl való ódzkodás is tovább öröklõdött, ezért a földek visszaszolgáltatása után az óbesenyõiek vonakodtak attól, hogy társuljanak egymással a nagyobb siker reményében. Mint bárhol az országban, a kollektivizálás együtt járt a fiatalok elköltözésével. A legtöbben Temesváron keresték a boldogulásukat, de sokan ingáznak a közeli Nagyszentmiklósra is.
A visszakapott földek mûvelésével az idõsebb nemzedék kísérletezett, de néhány év múltán abbahagyták a próbálkozást. Amikor megjelentek az olaszok, sokan, egyre többen kapva kaptak az alkalmon, hogy megszabaduljanak az inkább több terhet jelentõ, mint hasznot hozó kisbirtokaiktól. Az alpolgármester véleménye szerint az olaszok sem találják meg igazán a számításukat Bánság-szerte. Csakhogy nagyon tõkeerõsek, hatalmas beruházásokat eszközöltek, nagy gépparkot hoztak létre, gabonasilók tucatjait emelték, 4000 hektárnyi területen öntözõrendszert építettek, s tovább kivárnak, mint a helybeliek, a kedvezõbb konjunktúra reményében. (Késõbb, hazafelé tartva, Vinga táján mi magunk is meggyõzõdhettünk a „talján tõke erejérõl”: nem kevesebb, mint 60 korszerû kombájn impozáns egybesereglésének lehettünk a tanúi.)
Egyébként Anton Petkov véleménye szerint a nagy hagyományú zöldségkertészet felújítása jelenthet jövõt a földjükhöz még ragaszkodó bolgároknak. A paradicsom-, paprika-, hagymatermesztés (már egyezséget kötöttek a közeli Makóval!) kifizetõdõvé válhat. Az alpolgármester elmondása szerint a legnagyobb sérelmük, hogy az SZDP-propaganda által oly nagy hangon meghirdetett sportcsarnok-programból kifelejtették Óbesenyõt. Mialatt a rivális román település már eldicsekedhet a maga sportlétesítményével, a helybeli líceumnak mindössze egy szobányi tornaterme van. Bolgár barátaink a… „magyar testvérek” segítségében bíznak: a kormány RMDSZ-es minisztereihez fordultak támogatásért a sportcsarnok ügyében. (Egyébiránt jártunkban-keltünkben több ízben hallottuk emlegetni, hogy rokonok volnánk a Volga mellõl elszármazott, a mai hazájukban elszlávosodott bolgárokkal…)
Másik nagy sérelem, hogy az önkormányzat nem kap elég pénzt az úthálózat korszerûsítésére. Az utaknak mindössze 30 százaléka van lekövezve.
AnyanyelvAz óbesenyõiek, akár a három évvel utánuk, 1741-ben Vingára telepedett feleik, sajátos dialektusukban nagyrészt megõrizték az anyanyelv õsi szókincsét, archaizmusait. Az elkerülhetetlen nyelvújítás során – miközben az anyaországi bolgárok szláv, fõleg orosz neologizmusokkal gazdagították a nyelvet – a „pauliánusok” német, magyar és román szavak átvételével újítottak. Az ortodox többségû anyanemzettel szemben a bánsági bolgárok nem a cirill, hanem a latin betûket használják. Ortográfiájuk a horváttal rokon.
Leghûségesebb kísérõinktõl, Taniától és ªerbántól tájékozódom az identitástudat állásáról a bolgárság körében. Az ötvenes évek elejének „internacionalista” felbuzdulása óta máról holnapra megszûnt a teljes körû anyanyelvû oktatás, még elemi szinten is. Mivel az írást-olvasást még bolgár nyelven elsajátító gyerekek felsõbb szinten román iskolába kerülve egyre-másra kudarcot vallottak, a szülõk között sem ütközött nagyobb ellenállásba a román nyelvre való áttérés. Igaz, megvan a jog, s a lehetõség is, az anyanyelv fakultatív oktatására, de sokan nem élnek ezzel. Szülõk és gyermekek is úgymond többlettehernek érzik azt a heti három órát, amelyen anyanyelvi és irodalmi ismereteiket gyarapíthatják. A pedagógusok egy része sem igyekszik meggyõzni a diákokat az írott bolgár nyelv ismeretének fölötte szükséges voltáról… A nyelvváltás a „tiszta” családokban még nem következett be, otthon is, az utcán is bolgárul beszélnek egymással, viszont vegyes házasságok esetében általában a „többségi” nemzetbõl származó fél dominál. Igaz, vannak kivételek is, ahol nemcsak megtûrik a másik nyelvét, hanem el is várják annak ismeretét, mi több, akad néhány olyan román család is, amelyik rájött, hogy „nem árt”, ha a csemetéjük nem csak az utcán, játék közben szed fel bizonyos bolgár nyelvi ismereteket.
Egyébiránt a helyi líceumban 80 százalékban bolgár gyerekek tanulnak, jó a tanintézet hírneve. Mint a bánsági bolgárok óbesenyõi születésû parlamenti képviselõjétõl, Niculae Mircovici-tól késõbb megtudom, az õ osztályában, ahol a tanulmányait kezdte, mielõtt átiratkozott volna egy katonai líceumba, 42-en érettségiztek, s 42-en jutottak be fõiskolába, egyetemre.
Az identitásõrzés jó alkalmai a különbözõ egyházi ünnepek. Olyankor elõkerülnek a féltve õrzött, csak az itteniekre jellemzõ, rendkívül díszes népviseleti darabok is. A helybeliek két néptánccsoportja ápolja az õsi hagyományokat.
A pauliánus Károli GáspárJán atya „Laudetur Jesus Christus”-unkra hibátlan magyarságú „Mindörökké ámen”-nel felel. Ján Vasilcin Gyulafehérvárott tanult a teológián, és szolgált olyan helyen is, ahol magyarul is kellett misét celebrálnia.
A plébános a népesség fogyásának egy eddig még nem hallott aspektusát emeli ki: egyre többen dolgoznak a helybeli fiatalok közül Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban, Németországban. Sokan közülük addig forgatják magukat, míg sikerül végleg kitelepedniük. Ami a vegyes házasságokat illeti, a plébános kimutatásai szerint lassan elérik az ötven százalékot… A hitoktatás az egyetlen lehetõség arra, hogy minden bolgár gyermek „anyanyelv-közelbe” juthasson. Voltaképpen évszázadokon át elsõsorban a katolikus vallás, az egyház volt az igazi mentsvár. A mi csángóinknál, „moldvai katolikusainknál” történelmileg „szerencsésebbek” voltak a „pauliánus katolikusok”: az oszmánellenes felkelésük letörése után úgy hagyták el hazájukat, hogy vezetõik, papjaik és tanítóik is velük menekültek, s az írásbeliség is „elkísérte” õket vándorútjukon.
Ján atya díszes albummal ajándékoz meg bennünket, mely impozáns barokk templomuk fennállásának 200 éves jubileumára készült. Késõbb megcsodáljuk az istenháza harmonikus belsõ terét is, osztrák mesterek oltárképeit, fából faragott szobrait. A dombormûvekkel ékesített szószék tetején a Jó Pásztor, Jézus Krisztus áll, tiroli kalappal megörökítve, hóna alatt a századik, a megmentett bárányával.
Óbesenyõ papja annak idején, amikor lehetõvé vált latinról anyanyelvre váltani a liturgia nyelvét, néhány szolgatársával kidolgozta azt, a sajátos bánsági, pauliánus dialektusban. Ján atya ennél tovább ment: minden esztendõben kincses kalendáriumot írt-szerkesztett népe számára, és többéves megfeszített munka árán lefordította népe nyelvére az Újtestamentumot. A bánsági bolgár Szentírás ünnepén Ján atya oldalán a biblika legkiválóbb hazai tudósa: Jakubinyi György erdélyi érsek celebrálta a szentmisét. A szent könyv megjelenésének nemcsak a 6-7 ezernyi bánsági bolgár katolikus örvendett, hanem a 80 ezernyi bulgáriai hittestvérüket pásztorló nikápolyi püspök is elismeréssel fogadta azt.
Talán bocsánatos profánság részemrõl, ha feltételezem, hogy a szószék hangvetõje fölött trónoló Megváltó az örömhír hallatán megemelte széles karimájú kalapját szolgája lelki-szellemi teljesítménye elõtt…
========================================
Svetičitata: Piaţa Unirii ud Timišvár, čarkvata ud Telepa, Flezvanji u Stár Bišnov, čarkvata ud Vinga.Bánsági bolgárok között (2.)
Az óbesenyõi pauliánusok közelmúltja és jelene volt sorozatunk elsõ részének témája. Az Erdélyi Riport munkatársai – Szilágyi Aladár riporteri, Mihály László fotográfusi minõségben – a közösség hajdani fõvárosában, Vingán is megfordultak, s a világháló segítségével ragadták meg a sajátságos etnikum „nemzetté” válásának mozzanatait. A Pallas Nagy Lexikona szerint „Vinga (Theresiopolis) rendezett tanácsú város 1072 házzal és 4795 lakóval (közte 350 magyar, 746 német, 377 oláh és 3245 bolgár); van járásbírósága, közjegyzõsége, adóhivatala, takarékpénztára, Ferenc-rendi szerzetháza, vasúti állomása, posta- és távíróhivatala és postatakarékpénztára. Vinga ma a leggazdagabb bolgár helység Temes vármegyében; lakói élénk ipart ûznek. A török hódoltság idejében elpusztult, s csak 1736-ban (pontosabban: 1741-ben – szerk. megj.) népesedett be újra bolgár bevándorlókkal; Mária Terézia 1744-ben rendezett tanácsú várossá emelte Vingát, s különféle kiváltságokat engedélyezett neki; egyúttal elrendelte, hogy a Theresiopolis nevet viselje.”
A Karol-Matej Ivanciov tanár úr által Temesvárott õrzött legféltettebb dokumentumok közé tartozik a Mária Terézia által 1744-ben kibocsátott latin nyelvû kiváltságlevél, mely különleges státuszt biztosított a vingai bolgároknak. A bánsági bolgár múlt tudós kutatója elmondása szerint a következõ másfél évszázad alatt virágzó közösséggé fejlõdtek. A lassú hanyatlás a 20. század elején vette kezdetét az elsõ, az õshazát célzó visszavándorlási hullám következtében. A bolgár lakosság sorvadása Trianon után gyorsult fel, 1941-ben Vingának már csak 2097, 1966-ban pedig 1377 bolgár lakosa volt. A rendszerváltás utáni két népszámlálás alkalmával mindössze 690, illetve 512 lakos vallotta magát bolgár nemzetiségûnek.
Hatóságilag elrendelt száj- és körömfájás
A bolgár tudományosság igen késõn, másfél-két évszázaddal a kirajzás után figyelt fel a bánságiakra. Petar Sztojanov Mutafcsiev történész, bizantológus az 1930-as, 40-es években többször meglátogatta a Temesi Bánságban élõ bolgárokat. Elsõ róluk szóló tanulmánya 1938-ban látott napvilágot, s amikor a cikk megjelenése után ismét Romániába látogatott, a román hatóságok minden indoklás nélkül letartóztatták, és negyven napig tartották házi õrizetben. Az a mai napig nem derült ki – csak sejteni lehet –, hogy miért nem tetszett a román illetékeseknek Mutafcsiev kutatómunkája. Talán azért, mert az ott tapasztaltak alapján megállapította: „Az elszigetelt kisebbségek asszimilációja nemcsak az ösztönös kulturális hatás útján megy végbe, hanem az állami politika jól átgondolt és módszeresen alkalmazott eszközeivel is. A bánsági bolgárokkal szemben a román állam ezeket az eszközöket olyan módon alkalmazza, hogy az nem hagy semminemû kétséget a céljai felõl.”
A történész tényekkel is igazolta messzemenõ következtetéseit: „Az egész Bánságban nincs ma egyetlen bolgár iskola sem. De a baj nemcsak az, hogy a bolgár gyermekek kénytelenek olyan iskolákat látogatni, amelyekben csak román nyelven tanítanak. Úgy látszik, a románoknak az a törekvésük, hogy a bánsági bolgárok szellemi életét a lehetõ legalacsonyabb szintre szállítsák le, a legelemibb ismeretektõl is megfosztva õket. (…) Óbesenyõn például a múlt tanévben az egyik osztályban 120 tanuló volt, a másikban 98 és így tovább; természetesen ilyen körülmények között semmiféle oktatás nem lehetséges.”Mutafcsiev 1938-ban megfogalmazott véleménye szerint „a Bánság valamennyi etnikai kisebbsége között a bolgárok a leginkább jogfosztottak. Pedig olyan lakosság ez, amelynek már saját írásbelisége és kulturális hagyományai vannak, amelyeket a múltban súlyos erõfeszítések árán és bármiféle külsõ segítség nélkül teremtettek meg. (…) Mindennek ellenére ennek az oly sokat megélt lakosságnak szelleme és öntudata nem tört meg. Ahogyan és amennyire képes, még mindig próbál hû maradni õseinek örökségéhez. És nemzeti öntudata talán most éberebb, mint korábban. Csakhogy a szerepek ma kissé megváltoztak. Már nem a városiasodott Vinga, hanem az idegen áramlatoktól sokkal védettebb falusias Besenyõ ennek az öntudatnak a tûzhelye.”
Ennek a hét évtizeddel ezelõtt papírra vetett megállapításnak az érvényét mostani utunk alkalmával is megtapasztalhattuk. Ehhez a jelenséghez minden bizonnyal az a tény is sokban hozzájárul, hogy az óbesenyõi bolgár közösség lélekszáma napjainkban már/ még többszöröse a vingainak.
Annak idején a bolgár identitás fejlettségét mi sem jelezte beszédesebben, mint az Óbesenyõt megülõk Bánságba érkezésének 200. évfordulójára való készülõdés. Tekintettel a királyi Romániában dívó diktatúrára, a közösség akkori vezetõi szerény ünnepséget terveztek. A formális engedélyezés ügyében hónapokig nem kaptak választ. A jubileumi nap elõestéjén a helybeli elöljárókat behívatták Temesvárra, közölték velük, hogy tilos az ünneplés, mi több: azt kívánták tõlük, hogy üzenjék meg a Bulgáriából Óbesenyõre igyekvõ vendégeknek, hogy… forduljanak vissza, nehogy betegyék a lábukat a faluba. A hatóságok végül belátták, hogy ez a lépés nemzetközi botrányhoz vezetne, ezért engedélyezték az anyaországba visszatelepültek idelátogatását néhány meghívottal egyetemben. „Viszonzásul” a szervezõknek meg kellett fogadniuk, hogy a jubileum mindennemû gyülekezés és ünnepi beszédek nélkül fog lezajlani. Hogy a Bánság többi településérõl érkezõ bolgárok odajövetelét megakadályozzák, Temesvárról elrendelték: hirdessék ki, hogy a faluban száj- és körömfájás pusztít!…
Ennek a tragikomikus esetnek, melyre a világhálón bukkantam rá, nyoma sincs a kollektív emlékezetben. Amikor rákérdeztem, nemhogy a község elöljáróinak, hanem a Bánsági Bolgárok Szövetsége vezetõinek sem volt tudomása a közel hét évtizede történtekrõl.
Kis történelmi ízelítõ
De kik is ezek a bánsági bolgárok, milyen körülmények kényszerítették õket hazájuk elhagyására?
Bár a mai napig vita tárgyát képezi, sok történész véleménye szerint a 17. században római katolikus hitre tért eretnekek, régi bolgár bogumilok leszármazottai. Pauliánusoknak is nevezik õket, a Pál apostol tanait elõtérbe helyezõ hajdani orientáció emlékére, de mai papjaik inkább arra a feltételezésre hajlanak, hogy a közösség tagjai nem az Örményországból kiindult eretnek mozgalom hívei voltak, hanem mindig is hithû katolikusok.
Akárhogy is történt, Csiprovec környékének katolikusai 1688-ban fellázadtak a török uralom ellen. A felkelés elfojtását követõ retorzió nemcsak a csiproveciekre, hanem a katolikus vallás minden hívére, így a Nikopolban és környékén lakó pauliánusokra is kiterjedt. A 18. század elsõ évtizedeiben több hullámban keltek át a Dunán, és szóródtak szét Havasalföld nyugati részén, Olténiában. Késõbb, amikor a Szörényi Bánság Kárpátokon túli tartományában megszûnt az osztrák befolyás, jelentõs részük tovább menekült a nagyobb biztonságot jelentõ Temesi Bánságba. Így népesedett be a jobbára Csiprovecbõl elmenekültekbõl és leszármazottaikból Vinga, a Nikopol és Szvistov környékiekbõl Óbesenyõ. Jelentõs pauliánus csoportok telepedtek le Déván és Alvincen is, ezek késõbb szétszóródtak, vagy asszimilálódtak, nyomukat csak az általuk épített templomok õrzik.
A „honfoglalás” éveiAz anyakönyvek tanúsága szerint Besenyõn 1738. március 7-én, Vingán 1741. október 15-én tartották az elsõ keresztelõt. A vingaiak felmenõi ércbányászattal és iparûzéssel foglalkoztak, aranymûvesek, ötvösök, kovácsmesterek, kereskedõk nemzedékei kerültek ki közülük. Késõbb inkább földmûvesekké váltak, abbahagyták az iparûzést, a kézmûvesség a magyarok kezére került, oly mértékben, hogy egy, a riportportyánkon felcsípett információ szerint az ottani nyelvjárásban a „kézmûves”, a „mesterember” szinonimája – máiglan élõ nyelvújítási elemként - a „magyar” népnév lett, mivel Vingán a kisiparosok többsége a magyarok közül toborzódott. Nem csoda, hogy a csiproveciek magasabb kultúrát, városi szokásokat hoztak magukkal, s letelepedésükkor Vinga eleve kisvárossá alakult. A Bécstõl kapott kiváltságok is elõsegítették ennek a státusznak a megerõsödését, hiszen a mezõváros teljes önkormányzati joggal bíró település lett. Az 1800-as évek közepéig egy „kapitány” állt az élén, aki a legfõbb bírói tisztséget is betöltötte. Mi több, pallosjoggal is rendelkezett.
Urbánus jellegû település lévén, Vingán sokkal erõsebben érvényesült az idegen (Trianon elõtt a magyar, utána a román) kultúra hatása. Ennek ellenére a városka állt a bánsági bolgárok nemzeti újjászületésének élén a 19. század közepén, onnan indult ki a saját nyelvû írásbeliség és könyvkiadás kezdeményezése.
A törökvilág elmúlta utáni elsõ megülõk lévén, Muftacsiev látogatásakor még a földtulajdon 90 százaléka bolgár kézen volt. A 12.500 hektárnyi határ háromnegyed része termõföld, a többi kaszáló volt. Egy-egy gazdának átlag 7-8 hektárnyi szántóföldje volt, sokan 10-15 hektárt is birtokoltak. Nagy kiterjedésû legelõiken hatalmas szarvasmarha-állománnyal rendelkeztek, sokan közülük kereskedtek is, így a vingai bolgárok életét az általános jómód jellemezte. Saját hitelintézetük is volt, Arad városának 200 ezer forintos kölcsönt adtak, mely elegendõ volt a vármegye-székhelyet Újaraddal összekötõ híd felépítésére.
A szétrajzás évtizedei
Két emberöltõ elteltével a két, szinte kizárólag bolgárok lakta településen – különösen Óbesenyõn – nagyon életerõs közösség jött létre, mely nemcsak a török uralom idején parlaggá vált földeket törte fel, hanem jelentõs elmocsarasodott területeket hódított el a természettõl. A kisded náció vitalitását mi sem bizonyítja jobban, minthogy már a 18. század végére „elfogyott a föld”, a felaprózódott kisbirtokok egyre kevesebb ember megélhetését biztosították. A nagymérvû szétszóródás a 19. század folyamán zajlott le, több hullámban. Elõbb Óbesenyõ közelében, a Bánságban telepedtek le vegyes lakosságú falvakban, vagy hoztak létre új településeket. Brestye, Denta, Detta, Nagyszentmiklós, Bolgártelep fogadta be õket, majd eljutottak a Bánság ma Szerbiához tartozó részébe, a Vajdaságba is: Torontál-Erzsébetlak, Lukácsfalva, Nagybecskerek, Székelykeve – a felsorolás közel sem teljes. A „természet pazarló bõségére” emlékeztetõ népszaporulat olyan nagy mértékû volt, hogy sokáig a kirajzás nem befolyásolta kedvezõtlenül az anyatelepülések demográfiai helyzetét. A kiegyezés és az elsõ világháború közötti idõszakban már a nagyvárosok is kezdték felszippantani a felesleget. Szeged, Budapest, majd késõbb, „román világban” – fõleg a kollektivizálás után – Temesvár és Arad vonzereje, illetve a gyermekvállalási kedv radikális csökkenése fordította meg az arányokat, elindítva a ma már visszafordíthatatlannak bizonyuló apadást.
A szétrajzás történetében külön fejezetet képez az óhazába több hullámban visszatelepültek csoportja. Az 1880-as években kezdõdõen egészen a második világháborút követõ évekig százak és százak települtek vissza Bulgáriába. Ez már a bolgár állam tudatos, intézményesített településpolitikájának volt köszönhetõ, ugyanis a függetlenség, az oszmán birodalomtól való teljes elszakadás után hatalmas földterületek álltak gazdátlanul és megmûveletlenül, hasonló földmunkáskéz-ínség következett be, mint másfél évszázaddal korábban a Bánságban. Az óbesenyõiek Bardarszki Gerant, Gosztiliát és Dragomirovót, a vingaiak Aszenovót „szállták meg”. A hazatelepedõk nemcsak pauliánus gyökereikhez, hanem bánsági identitásukhoz is ragaszkodtak. Úgy tájékozódtak, hogy lehetõleg minél közelebb kerüljenek azokhoz a zömmel katolikusok lakta településekhez, Csiprovechez, illetve Nikopolhoz, ahonnan Olténiába, majd a Temesi Bánságba sodródó eleik vétettek, de immár bolgár állampolgárokként is a mai napig „bánsági bolgárok”-nak nevezik magukat.
A katedrális építõkMég Óbesenyõn jártunkban hallottuk a helybeli Biblia-fordító plebánostól, Vasilcin Ján parok dekántól, hogy több mint 200 éve épült templomuk hatalmas méreteit nem a helybeli bolgárok kivagyisága hozta létre, hanem a közösség nagysága tette indokolttá. A pauliánusok annyira templomjáró nép voltak, hogy nemcsak a padok teltek meg vasárnaponként, hanem a padsorok közötti állóhelyek is. A vingai bolgár polgárokat is hasonló meggondolás vezethette, amikor a régóta szûknek bizonyult istenháza helyett hozzáláttak egy katedrális méretû templom építéséhez. Eduard Reiter bécsi építészt kérték fel a kéttornyú, 62 méter hosszú, 32 méter széles, 1400 négyzetméter területû épület tervezésére. Az 1890 és 1892 között önerõbõl emelt kettõs kereszt alaprajzú, neogótikus templom katedrálishoz méltó orgonát kapott. A 30 regiszterbõl és 1800 sípból álló hangszer Wegenstein Lipót és fia remeke, a kilenc oltárképet Jozef Rungaldier tiroli mester festette. A templombelsõ ékességei közé még negyvenhárom fából faragott, festett szobor is tartozik.
„Ad maiorem dei gloriam”, „Isten nagyobb dicsõségére” – hirdeti a szentély fölötti diadalív felirata.
A Szentháromság oltalmába helyezett templom utoljára talán építésének századik évfordulóján megtartott jubileumi szentmise alkalmával telt meg, a helybeliek mellett a négy világtáj felõl egybesereglett hívek sokaságával. Ha a vingai bolgárok mind a félezren templomjárók volnának, akkor is nagyon, nagyon sok hely üresen maradna, ha a másfél ezernyi helybeli magyar és másfél száznyi szlovák katolikus is mind melléjük szegõdne, a templom akkor sem telne meg teljesen, hiszen annak idején 4000 lélekkel számoltak, amikor tervezték.
Akár Arad, akár Temesvár felõl közelítjük meg a települést, a templom 65 méter magas ikertornya messzirõl integet, arra ösztönzi a vándort, hogy utazását megszakítva kanyarodjon le az országútról néhány fertályórányi áhítatos szemlélõdés, gyönyörködés erejéig. Töprengjen el azon, hogy egy kis nép szülõhazájától több mint 250 esztendeje elszakadt töredéke miként maradhatott fenn – megfogyva bár – nyelve, nemzete hûségén a hit erejével, s miként teremtett sajátos, anyanemzetétõl is sokban különbözõ, önálló kultúrát, melyrõl a késõbbiekben szólunk.
========================================
Svetičitata: Križ, verujátnu ud Stár Bišnov, g. Ivánčov Karol-Matej, g. Miki Mirkovič, Liceja ud Stár Bišnov.Bánsági bolgárok között (3.)
A temesvári Literaturna miselj (Irodalmi gondolatok) szerkesztői a lap 75-ik, jubileumi számának első oldalán a bánsági bolgár-pauliánus, latin ábécé betűi mellett azok irodalmi bolgár (cirill írásjeles), illetve román megfelelőit közlik, betűrendbe állított példaszavakat mellékelve hozzájuk. De mi szükség van arra – kérdezhetnők –, hogy egy irodalmi kiadvány ilyesmivel foglalkozzon? A válasz egyszerű, de magyarázatra szorul: a bánsági katolikus bolgárság identitásának megerősítése végett frissítették fel ilyen formán olvasóik emlékezetét, az óromániai ortodox bolgár közösségtől való különbözőségek hangsúlyozása, illetve a nyelvi örökség közös vonásainak felmutatása mellett.
Amint már riportsorozatunkban érintettük, a 17. század végén Olténiába, a 18. század közepén a Temesi Bánságba, Óbesenyőre és Vingára települt népcsoport a magával hozott nyelv négy évszázados archaizmusait megőrizve nem szláv (orosz) hatás alatt, hanem német, magyar és főleg Trianon óta román kölcsönszavak segítségével alkotta meg a maga neologizmusait. A 19. század közepén egy vingai értelmiségi csoport által elkezdett nyelvújítás a mai napig tart. A legnagyobb gond az, hogy ma már a betűvetést is román nyelven tanítják a bolgár gyermekeknek, az anyanyelvet csak fakultatíve oktatják minden szinten. Ezért sem „árt” a Literaturna miselj olvasótáborának, hogy a hangzók román kiejtését használja támaszul az anyanyelvi olvasási kedv élénkítése érdekében. Az irodalmi bolgár ábécére pedig azért is szükségük van a pauliánusoknak, mert a rendszerváltás óta szorosabbá váltak, és rétegződtek a kulturális kapcsolatok a cirill betűket használó anyaországgal, s arra is lehetőség nyílt, hogy bánsági fiatalok bolgár egyetemeken szerezzenek diplomát. A Nása Glás (A mi hangunk) című, ugyancsak Temesvárott szerkesztett politikai hetilap legutóbbi számaiban rá is bukkantam olyan hirdetésekre, amelyek egyetemi helyeket kínálnak a ruszei, illetve a szófiai szociológiai, közgazdasági, újságírói, illetve építészeti fakultásokon egy-egy bánsági diák számára.
Bár jómagam pauliánus-bolgár szövegeket silabizálva jószerével csupán hajdan felcsipegetett orosz nyelvtudásom maradványaira támaszkodhattam, böngészés közben láttam, hogy a nyelvújítók alkotta szavak mellett, azok jobb megértése érdekében néha a kifejezések román megfelelője is szerepel. Így tudhattam meg például az olvasókkal együtt, hogy a tisztánlátás, clarviziunea bánsági bolgár megfelelője a jásnuvidenjétu, a tiltakozás, contestatie pedig udrékvanjéta formában honosodott meg.
A centrumA hajdani Losonczi teret (ma Unirii tér) akár Kisebbségek terének is el lehetne nevezni – mondja házigazdánk, Karol-Matej Ivánciov, hiszen ott a római katolikus, a szerb ortodox székesegyház, a szerb püspöki rezidencia, a Lenau-gimnázium egyik épülete közelében húzódik meg szerényen a Romániai Bánsági Bolgárok Szövetségének székhelye is. A néhány szobányi központ tulajdonképpen multifunkcionális centrum, hiszen a két lap szerkesztősége, illetve Niculae Mircovici parlamenti képviselő irodája mellett a könyvtár és a klub is „benne lakik”.
Ivánciov tanár úr maga is afféle mindenes, intézmény-ember, két mandátum erejéig ő képviselte a bolgár kisebbséget a román parlamentben, a szövetség ügyes-bajos dolgait, a lap- és könyvkiadás gondjait egyaránt felvállalta. Számos könyv szerzője, legutóbb A bolgár kisebbség történelme és hagyományai címmel írt önismereti tankönyvet az ötödikes és hatodikos diákok számára. A fentebb említett lapok mellett egy általuk megjelentetett román nyelvű kiadvánnyal is megajándékoz, melyben Ana-Carolina Ivanciov foglalja össze a bánsági bolgárok históriáját letelepedésüktől napjainkig, ismerteti a Szövetség működési szabályzatát, illetve tevékenységének másfél évtizednyi történetét.
Az önszerveződés időszaka
A bolgár katolikusokat kivándorlásuk első pillanatától magas fokú szervezettség jellemezte. A vándorlás fontos eleme volt, hogy egyházi és világi elöljáróik is elkísérték őket. Már Olténiába és később a Bánságba magukkal vitték első egyházi egyesületüket, mely a Templomi Kórusok Szervezete néven Óbesenyőn, illetve Vingán még a „honfoglalás” évében újra alakult. Ana-Carolina Ivanciov közlése szerint a letelepedés időszakában népdalénekeseik és népzenészeik is létrehozták a maguk együttesét.
Hamarosan megalakultak az első „civil szervezetek” is, a földművelők, a tanítók, a kisiparosok egyesületei, a kaszinók, a polgári tűzoltóegyletek, majd a sportklubok is. A Vingáról, de főleg az Óbesenyőről való kirajzás után az újonnan megült településeken sem maradt el a „nonprofit szervezetek” létrehozása. Az utóbbi évtizedben kihalt Bolgártelepen például a mezőgépészek hoztak létre egyesületet, s amíg volt kivel, jeles tanítójuk, Anton Calapis híres-neves népi együttest működtetett a faluban.
A pauliánus bolgárok életerejét bizonyította, hogy ahol megfordultak, és hosszabb-rövidebb ideig tartózkodtak, önerőből nagyon hamar templomot is emeltek. Így épülhetett fel két istentiszteleti hely Craiován, egy-egy Alvincen, illetve Déván is, azokban a városokban, ahol mára már hírmondó se maradt belőlük.
A templomok illetve a különböző intézmények létrehozásához az egész közösség hozzájárult, s a tehetősebbek jelentős anyagi áldozatot hoztak. A módosabb gazdák, polgárok, kereskedők számos alapítványt hoztak létre egyház- és iskolafenntartó, filantropikus és közművelődési célok támogatása érdekében. Csak a 18. században 17 ilyen jellegű identitásőrző alapítvány működött Bánság- és Erdélyszerte. Elsőként Marku Puenin hozta létre 1712-ben Alvincen a Puenin-alapítványt, a helybeli bolgár nyelvű iskolában tanuló szegény sorsú diákok megsegítése érdekében. A legjelentősebb összeget – 15 ezer forintot – a Bibici-házaspár ajánlott fel a szentannai latin nyelvű gimnázium működtetésére. A tanintézetben Margareta Bibici elhunytáig több száz bolgár, illír és román tanulhatott. Az iskola – a temesvári piarista gimnázium őse – három évtized után 1780-ban költözött a Bánság fővárosába, ahol 1950-ig, a felekezeti oktatás felszámolásáig további tanulók százai részesülhettek a Bibici-alapítvány biztosította ösztöndíjból.
A legkiválóbbIlyen előzmények után nem csoda, hogy az évszázadok folyamán a bolgárság számos jeles értelmiségit adott a köznek, kiváló papokat, tanárokat, orvosokat, mérnököket, jogászokat. Riportalanyaim Carol Telbis, azaz Telbisz Károly nevét emlegették a legnagyobb büszkeséggel, azé a közéleti férfiúét, akit a bánsági magyarok is a magukénak vallanak.
„1854-ben, százötven évvel ezelőtt született Temesvár történetének legkiválóbb polgármestere, Telbisz Károly (1854–1914), aki modern nagyvárossá – a Bánság fővárosává – varázsolta a délmagyarországi kisvárost” – írta 2004-ben a Romániai Magyar Szó –. „25 éve volt már Temesvár polgármestere, amikor 1910-ben emlékérmet adtak át neki, ezzel a szöveggel: Ez a negyedszázad évszázadokra szól. Temesvár 21. századi arculata – amelyet máig meghatároz Telbisz Károly munkássága – igazolja az elődök jóslattal felérő dicséretét. Az évforduló alkalmából a Magyar Nőszövetség és az RMDSZ helyi szervezete megkoszorúzta Telbisz Károly síremlékét és megemlékezést szervezett a Kós Károly Közösségi Központban. Szekernyés János helytörténész előadásban vázolta fel Telbisz életútját – 1885-től 1914-ig, haláláig volt Temesvár polgármestere –, és méltatta munkásságát. Ő volt az, aki lebontatta a város fejlődését akadályozó erődítményrendszert, megvalósította a külvárosok és a belváros sugárutakkal való összekapcsolását, középületeket, hidakat építtetett, ipartelepeket létesített, a lóvasutat villamosközlekedésre váltotta fel, kiépíttette a városi csatornázást, az ivóvízhálózatot, derítőtelepet létesített. A megemlékezések résztvevői vállalták, hogy Székely László temesvári főépítészhez és Geml József, Temesvár utolsó magyar polgármesteréhez hasonlóan a méltatlanul elfeledett Telbisz Károlyt is visszahozzák a köztudatba, utcát neveznek el róla, és szobrot állítanak neki.”
Telbis, a piaristák hajdani növendéke – ő maga Telbisz-ként írta a nevét – különben nemcsak a város korszerűsítése, hanem az ipartelepítés terén is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Tehát ahhoz, hogy Temesvár a szellem, az oktatás és a gazdaság regionális fellegvára lett, s fél évszázad múltán a kollektivizálás elől menekülő soknemzetiségű falvak lakosainak mentsvára, a „magyar világbeli” jeles polgármester is nagy mértékben hozzájárult.
Kossuth, a költő
Mivel a bolgárság körében hagyományosan oly sokat áldoztak az ifjúság képzésére, annak meg is lett a foganatja: ezer lakoshoz arányítva a legtöbb diplomás az ő köreikből kerül ki a Bánságban. Ezt már Niculae Mircovici parlamenti képviselőtől tudom meg. Négy éves kihagyással a fiatalon nyugalomba vonult törzstiszt vette át Ivanovici tanár úrtól a képviselőséget. Ő maga Óbesenyőn kezdte tanulmányait, s számítása szerint líceumuk tizenhárom végzettje – a pauliánus bolgárság köréből összesen tizennyolc diplomás értelmiségi – lett egyetemi tanár Temesvárott!
Ivanovicinak is, Mircovicinak is hármas képzettsége van, az előbbi filológusként, pszichológusként és tornatanárként (!) tevékenykedett, az utóbbi gyalogos tiszti kiképzésben részesült, majd katonai akadémiát végzett, végül jogi diplomát szerzett, s jelenleg az utóbbi diszciplínát adja elő a temesvári egyetemen.
Elmondásuk szerint a parlamenti demokrácia kezdete óta – négy év kivételével – mindig ők, a bánsági bolgárok adtak kisebbségi képviselőt Románia parlamentjébe. Neszét vettem, hogy az egyetlen „kisiklás” mögött az itteni és az óromániai bolgárok közötti ellentétek húzódnak meg. Amikor rákérdezek a történtekre, partnereim elmondják, hogy bár a bánságiak közel kétszer annyian vannak, mint a regátiak, 1996-ban mégis az utóbbiak jelöltje került ki győztesen. Őurasága, a bukaresti, havasalföldi bolgárság embere jókora vagyona révén szerzett befolyást. Különben bolgár származása is kétségbe vonható, de az is kiderült, hogy – akár az ottani ortodox bolgárok nagy többsége – egyáltalán nem beszéli annak a közösségnek nyelvét, amelynek a képviseletét felvállalta. Egyébként a bánságiak által szerkesztett irodalmi lap, a Literaturna miselj cirill betűs anyagokat is közöl a Kárpátokon túliak épülésére.
Bolgár barátaink büszkék arra, hogy a pauliánus nyelvű líra is kibontakozóban van. Egy év verstermését átlapozva jómagam hét bánsági bolgár poéta nevével találkoztam. Köztük néhánynak a ragadványnevét is feltüntették. Az óbesenyői Toni Uzun neve mellett a Pelva, a temesvári Toni Paraljov neve mellett pedig a Kossuth ragadványnév olvasható zárójelben. Azt még bolgártelepi kísérőnktől, Tania Velciov keglevichházai tanárnőtől tudom, hogy az ilyen pótnevek használata igen gyakori a bolgárság körében, ugyanis sok azonos családnevű és utónevű személy van közöttük, s a ragadványnevek a megkülönböztetést szolgálják. Szinte sajnáltam, hogy nem volt alkalmam összefutni Toni Paraljov költővel. Bizonyára érdekes volna megtudni, miért kapta a Kossuth nevet…
Egy képviselő hétköznapjai
Niculae Mircovici parlamenti képviselővel is a Bánsági Bolgárok Szövetségének székházában futunk össze. Mircovici mielőtt politikus lett volna, katonatisztként a temesvári helyőrség parancsnoka volt. Az magától értetődő, hogy a nyugalmazott ezredes a védelmi, közrendi és nemzetbiztonsági szakbizottság tagja a parlamentben. Az pedig jogászi képzettségének, és egyetemi tanári szintű felkészültségének köszönhető, hogy részt vett a kisebbségi törvényjavaslatot kidolgozó bizottság munkájában.
A Bánságot áprilisban sújtó természeti katasztrófa nyomán ő tett „árvízi jelentést” a törvényhozás plenáris ülésén. A képviselő nem hallgatta el, hogy saját katonai tapasztalatait és kapcsolatait is felhasználta a helyzet jobbítása érdekében. Sérelmezte, hogy a katasztrófa-elhárítás – a műszaki ellátottság jelentős hiányosságai miatt – nem állhatott a helyzet magaslatán. Ugyanakkor kiemelte a hadsereg, a katonai tűzoltók, a többi egyenruhások és a civilek hősies erőfeszítéseit. Lokálpatrióta tárgyilagossággal szólította fel a kormányt: tartalékalapjai felszabadításával legyen legalább annyira segítőkész az árvíz sújtotta lakosság irányába, mint amennyire a mindenkori végrehajtás buzgólkodott Temes megye kincstári bevételeinek a központi költségvetésbe való „zsákmányolásakor”.
Nézetek és nézetkülönbségekA hajdani és a jelenlegi parlamenti képviselőjüket hosszabb ideig hallgatva megállapítom, hogy kettejük közül a tanár Ivanovici inkább a nemzetibb elkötelezettségű. Hosszan vitatkoztak a riporter színe előtt azon, hogy időszaki kiadványaik kizárólag bolgár nyelven jelenjenek-e meg, avagy az anyagok egy részét román nyelven közöljék. A volt ezredes, a jelenlegi képviselő inkább az utóbbi javaslatot pártolja. A maga elképzelését azzal indokolja, hogy – úgymond – a románságnak is kell „üzenni”, meg kell értetni velük a kisebbségek, jelesül a bolgár közösség gondjait, igényeit, törekvéseit. Niculae Mircovici különben a maga parlamenti tevékenységéről szóló beszámolóit – akárcsak dr. Margareta Ivanciov egyetemi tanár a maga orvosi tanácsait – kizárólag román nyelven közli az irodalmi lapban. Nincs szándékomban se a szerzőket, se az olvasókat megsérteni, ezért nem feltételezem, hogy az előbbiek talán nem bírják annyira anyanyelvüket, hogy egy-egy orvosi szakszöveget, illetve parlamenti felszólalást bolgárul közöljenek, azt sem gondolom, hogy a Literaturna miselj olvasótáborának egy része csak románul képes megérteni azokat.
Hogy a saját köreiken belül és kívül megvívják a maguk kisded nyelvi harcait, ahhoz nem férhet kétség. Amikor annak idején megszületett a két-, vagy többnyelvű táblák használatát előíró törvény, a sajtóban s a parlamentben is sérelmezték, hogy a jogszabály alkalmazásakor számos pontatlanságot követtek el a települések bolgár elnevezésének meghatározásakor és kiírásakor. A korrekció azóta sem történt meg.
A legtöbben Stár Bisnov, Óbesenyő nevének évtizedekkel ezelőtti román „elkeresztelését” fájlalják. A Ceauşescu-érában bizonyos éber elvtársak fülét, szemét sértette az Árpád kori besenyő megülőkre – rokon nép, akár a magyar, mondogatják a helybeliek – utaló elnevezés, ezért a Dudesti Vechi elnevezést agyalták ki, és alkalmazzák a mai napig. Az senkit sem zavar, hogy az eredeti magyar, illetve a magyarból hűen átvett bolgár elnevezéshez az „Óepresfalva” képzelet szülte elnevezésnek az égvilágon semmi köze nincs.
Vingai végjáték
Az idő haladtával egyre kevesebb lett az esélye annak, hogy a mezővárosban sikerül még szót váltanunk valakivel. Már értesültünk arról, hogy se a bolgár plébános, se a bolgár alpolgármester nincs honn. Vesztünkre, úttalan utakon kíséreljük meg a rövidítést. Felveszünk egy hevesen integető bácsit, hasznunkra van négy évtizedes teherautósofőri múltjával, eligazít bennünket. Kérdezi, hogy nem érdekel-e bennünket Temeskenézen egy 300 hektáros farm gépparkostól, egy balga belga vállalkozó igyekszik megszabadulni tőle.
Végre feltűnnek előttünk Vinga katedrálisának kecses tornyai. Letérve az országútról egy söröző teraszán üldögélőktől érdeklődnénk, hogy merre légyen a Bolgár Ház. Megálltunkban vesszük észre, hogy régi váradi ismerősökbe, „partiumi és bánsági műemlékvédőkbe” botlottunk. Közösen látogatjuk meg a százegy esztendős, kisebb dómnak beillő templomot, majd felkeressük a Bolgárok Házát. Az udvarról élénk, gyors ritmusú népi muzsikát hallani. Kétmaroknyi gyerek népi táncot próbál a székház udvarán.
posted by Nick at 9:09 PM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home